Kinek a dolga?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bizonyos város, ahol egy idő után a kiskamaszok ijesztő gyakorisággal vetették le magukat a magas épületekről. Senki egy pillanatig nem tűnődött azon, hogy kinek kell foglalkoznia ezzel az aggasztó fejleménnyel. A városi tanács összeült, és gyorsan megfogalmazott egy rendeletet, amely kötelezővé tette a védőkorlátok állítását a magas épületék tetején. Ekkor azonban az öngyilkosságnak ettől a módjától megfosztott gyerekek a jóval alacsonyabb épületekről vetették le magukat, és hamarosan minden három emeletnél magasabb épületre védőkorlátot kellett állítani, vagy pedig meg kellett akadályozni a tetőre jutást. A költségek hatalmasak voltak, ám természetesen ami az egyik embernek kiadás, az egy másiknak bevétel, így hát a gazdaság továbbra is virágzott.

Sajnos azonban a kiskamaszok öngyilkossági rátája nem csökkent. Most már nem épületekről ugrottak le, hanem a várost átszelő folyóba ölték magukat. Ez annál is zavarba ejtőbb volt, mert senki sem tudta, hogy gyakorlatilag miként lehetne távol tartani az öngyilkosjelölteket a folyótól. Ugyanakkor senki sem tűnődött azon, hogy kinek a dolga megakadályozni a fulladásokat. A városi tanács összeült, és végül úgy döntött, hogy a folyóparton ötszáz méterenként őrtornyokat kell állítani. Sajnos ezzel csak azt érték el, hogy ezután az öngyilkosságokat nem nappal, hanem éjjel követték el, amikor az őrtornyok vaksötétben álltak. Természetesen szóba sem jöhetett, hogy fényszórókat állítsanak fel egy ekkora területen. Ésszerűbbnek látszott, ha a tizenöt év alattiaknak megtiltják a kijárást.

Így hát a nappali őrséggel megerősített őrtornyok és az éjszakai kijárási tilalom hatására elmaradtak a folyóba fulladások – azonban az öngyilkosságok sajnos nem. A gyerekek akasztáshoz folyamodtak. A város vezetői azonnal látták, hogy ennek az új fejleménynek a kordában tartásához szükség lesz a szülők együttműködésére, így aztán komoly oktatási program keretében mutatták meg nekik, hogy miként korlátozhatják az otthoni és a környékbeli akasztásokat. Hét lakat alá zárták a köteleket. Eltüntették a derékszíjakat, a nyakkendőket és a harisnyatartókat. A hálószobákban rutinszerűen kutatták a kötélfonás nyomait.

Ahogyan azonban kevesebb lehetőség nyílt az akasztásra, a gyerekek más alkalmas eszközöket találtak: palackokat, befőttesüvegeket, és a gyógyszerszekrényekben, melegházakban és garázsokban található dobozokat. Ezekkel aztán sikerült magukat beteggé, vakká, eszméletlenné, agysérültté tenniük, és bizony nagyon gyakran egészen halottá is. Új oktatási programokat indítottak, és a város kiterjesztette a toxikológiai központ tevékenységi körét a családlátogatásokra és az ellenőrzésekre is. A kórházakban hamarosan kevesebb lett a pusztán beteg, vak, eszméletlen vagy agysérült kiskamasz – viszont drámaian megnőtt a mérgezésben meghaltak száma.

A helyi újság egyik riportere hamarosan megtalálta az okot is. Mivel otthon már nem jutottak mérgekhez, a gyerekek az iskolában kezdték el pótolni a hiányt. Ott a mérgek nemcsak könnyen hozzáférhetők voltak, hanem a piaci verseny hatására kiváló minőségűek is, vagyis az otthon találomra fellelhető mérgekkel ellentétben garantáltan halálosak.
Természetesen a rendőrségnél azonnal elrendelték a játszótéri méregkereskedelem elleni fellépést. És természetesen ez nem vetett véget a kereskedelemnek, csak felvitte az árakat. A feledést vásárló pénzekért küzdő kiskamaszok körében elharapóztak a bűncselekmények.

Egy nap aztán a rendőrök lelőttek egy tizenegy éves fegyverest egy rablás helyszínén. Az öngyilkosjelölteknek ez kinyilatkoztatással ért fel, hiszen hirtelen rájöttek, hogy most már könnyebb lelövetni magukat egy rendőrrel, mint meghalni a szokványos, a város által oly sok fáradság árán elérhetetlenné tett módokon. A város kiskamaszainak egyötöde egyik napról a másikra ámokfutásba kezdett, hogy vonzó célpontot biztosítson a halálos erőnek.

A városi tanács sietve összeült a válság kezelésére. Ott volt a rendőrkapitány, hogy a polgárok biztonságát követelje. Ott volt a rendőrszakszervezet vezetője, hogy a rendőrök biztonságát követelje. Ott volt a számvevőhivatal vezetője, hogy elmagyarázza: egyáltalán nem maradt elég pénz a költségvetésben a probléma kezelésére. Az iskolafelügyelő rendkívüli őrjáratokat szeretett volna az osztálytermekben és a folyosókon. A tanárszakszervezet vezetője ezzel szemben azért érvelt, hogy korábban zárjon be az iskola. A városi ügyész egy előrejelző rendszer kifejlesztését indítványozta, hogy az öngyilkosságra készülő kamaszokat a saját érdekükben le lehessen csukni. A fogház vezetője tudatta vele, hogy a fogdák már így is dugig vannak öngyilkosjelöltekkel, s döbbenetesen sokan kénytelenek a padlón aludni.

Végre valahára sikerült szót kapnia a nagyközönség soraiból egy asszonynak – egy hétköznapi polgárnak.

– Ahelyett, hogy ennyi időt, energiát és pénzt költenénk arra, hogy megakadályozzuk a gyerekeket az akaratuk végrehajtásában, miért nem költjük a pénz egy részét inkább arra, hogy kitaláljuk, hogy egyáltalán miért akarnak meghalni? Mi ösztönzi őket öngyilkosságra? Választ kell találnunk erre a kérdésre, és ha megvan, akkor tennünk kell valamit. Akkor aztán nem kell majd járőröznünk a folyó mentén, nem kell védenünk a tetőket, nem kell elzárnunk a nyakkendőinket, és így tovább.

A gyülekezet egy pillanatra döbbent csönddel fogadta az elhangzottakat. Azután zavart pillantások és vállrándítások járták körbe a termet, majd a városi tanács tagjai pontosan onnan folytatták tovább a beszélgetésüket, ahol félbeszakították őket.

(Részlet Daniel Quinn, Környezetvédelem: Kinek a dolga? c. előadásából)