Legmélyebb sebeinket gyerekkorunkban szerezzük és ezek szüleinkkel függenek össze. Csecsemőkorban hiányzó meleg szeretet, tekintéllyel kapcsolatos problémák, a szülők hiánya, munka, válás vagy haláleset miatt mély sebeket hagyhatnak maguk után, amelyeket nem egykönnyen tudunk megemészteni, feldolgozni, vagy netán teljesen megbocsátani. A kiengesztelődés azonban lehetséges, sőt elengedhetetlen az élethez.
A legnagyobb fájdalom nem maga a belénk maródott sérülés. A legkeserűbb fájdalom az, hogy nem tudjuk szeretni azokat, akik szenvedést okoztak nekünk.
Minden megbocsátás - egyben a magunknak való megbocsátás is -; minden, ami az életünkben történik, és ahogyan történik: ajándék.
Erőtlenségem oka abból az akarati erőlködésből származik, amellyel kedvetlenségemet és magányosságomat el akarom nyomni. "Most kedvetlen vagyok. Nem jó érzés, de ez most így van. Magányosnak érzem magam - és szabad magam magányosnak érezni." Különös élmény elidőznünk a kedvetlenség észlelésében. Jelen vagyok, de nem veszek részt a szomorúságomban, ezáltal elmúlik fenyegető volta. A lét megtapasztalásából biztonság és nyugalom árad.
A kontemplatív magatartás élénk figyelem, eleven érdeklődéssel: "Mit találok itt? Mi történik itt? Mi jön felém a realitásból?" Ez nem elérni akarás, nem valamit megtudni akarás, hanem élő érdeklődés az igazi, a lényeges, maga a Lét iránt.
Mi is az ember élete? Egy árnyék. De miféle árnyék? Megingathatatlan, mint egy épületé? Vagy olyan, mint egy örökzöld fáé? Nem, az ember élete egy szárnyaló madáréhoz hasonlatos; még észre sem vesszük, s már tovatűnt. (Talmud)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése