Kilenc - tíz - reszket a lelkem...

A Jálics könyv végéhez közeledve fogynak a megfontolásra érdemes gondolatok. Ezért, és nem csak az idő hiányában, összevonom az utolsó két hetet. Több ízben ismétlődik majd az előző hetek tanulsága, mintegy összegzéseként az eddigieknek.

Nagy különbség van a magad körül keringés és a jelenlét között. Ha a gondolatainknál vagyunk:

"Elég jól vagyok?", "Nem csináltam valamit rosszul?", "Hogyan tudnék továbblépni?", "Nem kellene már sokkal előrébb tartanom?", "Vajon képes vagyok-e erre vagy arra?", "Nem vagyok-e hibás abban, amit csináltam?"

Ha ezekkel a kérdésekkel foglalkozol, akkor magad körül forogsz. A jelenlétbe jutás mindig az észleléssel kapcsolatos. A létünk magvánál való időzés még inkább megszabadít bennünket a szükségtelen dolgokkal való azonosítástól; lehetővé teszi, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Hogy szabadnak és felelősnek érezzük magunkat a világgal szemben.

Ha még félelmet érzel, tudatosítsd azt: "Most megint félek!" Nézd meg ezt a félelmet, míg csak azt nem tudod mondani: "Nos hát, itt van ez a félelem. De én is itt vagyok. Én nem vagyok a félelmem, ő csak velem van. Szabad itt lennie..."

Nem az a probléma, ha sokat kell szenvedned, hanem ha magadat sajnálod. Amikor átadod magad a saját sebeidnek, bajaiddal együtt önmagadat is odakötöd a boldogtalanságodhoz. Aki nem tudja a fájdalmát közel engedni a lelkéhez, úgy is gondolhatja, hogy uralkodnia kell rajta. Az elnyomott sérülésekkel megkeményíti magát, és a fájdalma feldolgozatlan marad, nyomasztja őt. A sírás ilyenkor segíthet magukat elengedni és az érzéseiket kifejezni. A siránkozás ezzel szemben nem enged elszakadni önmagunktól. A fájdalom és önsajnálat odáig nőhet, hogy elveszíted minden tiszteletedet és önbecsülésedet magaddal szemben.

Ha megéled az "Itt vagyok" örömét, már megtaláltad az alapot magadban, amely nem függ a többiektől. Ez a nyugvópont nem szorul rá, hogy kívülről igazolják vagy támogassák. Önmagában megáll. Akkor minden összehasonlítás eltűnik, súlyát veszti. Már nem szükséges, nem érdekes játék. Úgy tudod hagyni a többieket, ahogy vannak. Nincs szükséged rá, hogy megítéld, osztályozd vagy megváltoztasd őket.

A pusztába vezető út kemény és szép is egyben. Lebilincsel mindenkit, aki egyszer megérzi, hogy ezáltal megnyílik előtte a jelenlét megtapasztalása. De az idő nem áll meg, az utunk majd vissza fog vezetni a hétköznapokba. Ha ez a hely igazi megtapasztalás volt, nem fogjuk többé elfelejteni. Olyan lesz számunkra, mint egy titokzatos zene, amely nem ereszt, újra és újra magával ragad.

Feszültség keletkezik a magány és a nyüzsgő élet között, ami gyógyító hatású. Az élet két fontos pólusát köti össze. Ezek úgy összetartoznak, akár a be- és a kilégzés. Az egészséges élet a nekifeszülés és a lenyugvás között váltakozik.

Mindenki olyan mélyen tud csak találkozni másokkal, amilyen mértékben a saját mélységébe le tud ereszkedni. Csak egy olyan ember szavai tudják embertársának a lelkét megérinteni, aki kapcsolatban van saját lényének középpontjával és ezt a kapcsolatot ápolja is.

A kontempláció egyben életállapot, ami lassan kiterjed, áthatja és megváltoztatja egész életünket. Olyan, mint a felnőtté válás: ha valaki elérte az érett kort, akkor is felnőtt ha dolgozik, akkor is, ha pihen.

Megtanulni a jelenben élni: nem azt jelenti, hogy csak a figyelmünk töredékével vagyunk jelen a pillanatnyi tevékenységünknél, mert ezzel párhuzamosan számos más gondolat van a fejünkben. Nem egyenlő azzal sem, hogy elidőzünk a múltunknál, amelyt nem tudunk lezárni, vagy már a jövőben élünk, amely még nem köszöntött ránk. Nem arra gondolunk ilyenkor, hogy kit kellene még felhívnunk, mit felejtettünk el, és a különféle gondolatok forgatagában nem hagyjuk eltéríteni magunkat az aktuális pillanattól.

A jelenlétben élni annyit tesz, hogy száz százalékosan ott vagyunk, közel engedjük magunkhoz mindazt, amit az élet szenvedésre számunkra felad. Higgadtan hagyunk mindent úgy, ahogy éppen van. Kibírjuk a társaságát, akár tetszik, akár nem, sőt ha zavar is bennünket. Megtanuljuk önmagunkat is szemlélni és olyannak meghagyni, mint amilyenek vagyunk. Az odaadás annyit jelent az emberekkel kapcsolatban, hogy azt a rövid időt, amit velünk tölthetünk, valóban teljes mértékben nekik adjuk. Teljesen nála vagyunk, egészen befogadjuk a szívünkbe és a teljes figyelmünkkel ajándékozzuk meg őt. Nem tárgyként, eszközként kezeljük, hanem személyének méltóságát becsülve, alázattal közeledünk.

"A legfontosabb óra mindig a jelen, a legfontosabb ember mindig az, aki éppen előtted áll; a legfontosabb tett a szeretet..." (Eckhart mester)

Függetlenedni tudunk az eredményeinktől. Nem azért szeretünk, hogy a társainktól biztonságot vagy ragaszkodást kapjunk cserébe. Minden ellenszolgáltatás és elvárás fölé emelkedünk, olyan ingyenessé, mint a nap sugarai. A sugárzás a természetükből fakad, nem attól függ, hogy viszonozzák-e vagy sem őket.

Végül a jelenléthez való kitartó visszatéréssel megtanulunk a realitás talaján maradni; hogy ne elképzeléseinkből és ötleteinkből induljunk ki, hanem a valóságot hagyjuk hatni magunkra, ami tőlünk függetlenül ott van és éppen úgy van.