Avilai Teréz, egyik kedvenc szentem, azt tanítja a Római levél alapján (5,20), hogy "Minél nagyobb a miseria (a nyomorúság), annál nagyobb a misericordia (az irgalom)." Pár napja arról beszélgettünk Csabival hazafelé metrózva, hogy a TA életpozíciói hogyan lehetnek összefüggésben az ember kegyelmi állapotaival.
A bűnös állapotnak az OK vagyok, nem vagy OK-t feleltettük meg. Ezt nagyon biblikusnak találom, annak folytán is, hogy az első bűn történetében (Ter 3,4-5) a Teremtő iránti bizalmatlanság, Isten ártatlanságának az elvitatása a döntő mozzanat számomra.
Amikor valaki meghaladja saját univerzumát, és mer szembesülni félkész voltával, átbillenhet a bűnbánat világába, a megtérés előszobájába: a nem vagyok OK, OK vagy helyzetbe. Sajnos sok közösség és egy-egy hívő is megrekedhet ebben a köztes létben. Az összkereszténység évszázadokig, sőt Luther megújító mozgalma ellenére (vagy éppen okán) máig hatóan nyögi ezt az igát.
A teljes megoldás, a valódi felszabadulás azonban akkor következik be, amikor meglátjuk az Atya alázatát, elfogadását és jóságát, azaz megtérünk az irgalmas Istenhez. Ki tudjuk mondani felé és minden alkotása irányába (beleértve magunkat is), hogy OK vagyok, OK vagy!
Engem kifejezetten foglalkoztatni kezdett az a gondolat, hogy vannak-e közös elemek az egyéni történetekben, amikor valaki egyik helyzetből a másikba "megy át". Mi segít letenni egónk bűvöletét, és elismerni szegénységünket? Mi visz tovább a megbetegítő önvád, a mentális rokkantság zsákutcájából a tényleges feloldozottság ingyen öröméhez? Hogyan tudjuk egymást és magunkat kondicionálni ezekre a lépésekre?
Most hajlok arra, hogy mindez inkább a kegyelem játéka (ami vagy aki szeret meglepetéseket okozni), mint az ügyes kommunikációnk, nagyszerű életpéldánk eredménye. Vagy a kettő együtt. Talán ez a három... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése