Nem a reformáció, hanem a humanizmus (Reuchlin, Scaliger), majd a pietizmus (Zinzendorf), kiváltképpen azonban a felvilágosodás toleranciája, az emberi jogok nyilatkozata az Egyesült Államokban és a francia forradalom készített elő fordulatot a zsidóság sorsában.
1806-ban Franciaország és Észak-Itália területéről a zsidó emancipációs törekvés részeként Napóleon összehívta a Zsidó Előkelők Gyűlését (Assemblèe de notables des juifs), mely 111 résztvevőből állt, akiknek tizenkét kérdésre kellett válaszolniuk. Ezek egyebek mellett a következők voltak: létezhet-e vegyes házasság, a zsidók testvérként tekintenek-e a franciákra, Franciaországot tartják-e az otthonuknak, és miként viszonyulnak az uzsorához. A tanács, mely egyaránt állt ortodox és "neológ" tagokból, olyan kiegyező válaszokat keresett, melyek nem gerjesztik haragra Napóleont. Egy évvel később a modern Szanhedrin (hetvenegy tagból álló legfőbb vallási tanács; kétharmad részben rabbik, egyharmadban laikusok alkották) szentesítette a gyűlés válaszait. A két eseményre emlékeztető érme császári díszben ábrázolja Napóleont, aki kőtáblákon új Tízparancsolatot ad át a hódoló zsidóságnak.
Egészében véve azonban mégis azt kell mondanunk, hogy a zsidóság számára a modern, rasszista alapokon nyugvó antiszemitizmus megjelenéséig tartott a középkor. A középkori antijudaizmus fölöttébb kellemetlenül közel esik a hitleri fajelmélethez. Egy alig megszűnt szemléletet, éppen hogy csak abbamaradt gyakorlatot élesztettek újjá a nácik, egy olyan ideológiát, amelynek parazsa mindvégig izzott a hamu alatt mind Nyugaton, mind Keleten, és a legenyhébb fuvallatra nyomban fellángolt.
Az emancipáció "ára" a "keresztény" társadalomhoz való alkalmazkodás és a zsidó identitás válsága volt. ("Kereszténnyé válni - mondta Heine -, annyi, mint belépti díjat fizetni a jó társaságba.") Feltehetően abból hajtott ki az újabbkori antiszemitizmusok gyökere, hogy a modern nemzeti államok képtelenek voltak elviselni a zsidóságot mint népet, jóval kevésbé mint a többi etnikai csoportot. Mindenképpen azzal kellett fizetniük "beilleszkedésükért", hogy megszűntek kollektív értelemben zsidónak lenni. Ez az antiszemitizmus hivatottnak érezte magát, hogy ő végezze el a végső megoldást (német: Endlösung), amit még a legélesebb antijudaista teológia is Istenre bízott.
A kereszténység egyik legsúlyosabb történelmi mulasztása, hogy az előzőekben nem kísérelte meg a valódi dialógust a zsidósággal, azaz nem iparkodott megismerni a zsidó gondolkodást, szemléletet és lelkiséget - a zsidóság igazi vallási értékeit. Csak kontrasztnak tekintette a választott népet, arra hivatottnak, hogy élesebben kiemelje a keresztények vélt előnyeit és felsőbbrendűségét. Ilyen előzmények után aligha vitatható el, sőt kellőképpen megalapozottnak látszik R. Ruether tétele, hogy a holocaust a legszörnyűbb embertelenség ugyan, ám teológiailag mégsem véletlen. A keresztény antijudaizmus kétségbevonhatatlan realitása is hozzátartozik a holocaust történelmi előzményeihez, mindenekelőtt abban az értelemben, hogy egyik előidézője volt a zsidósággal szembeni elutasító, negatív érzelmeknek, vagy legalábbis közömbösségnek a keresztények sorában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése