Ölelés és kirekesztés II.

Az én

A konfliktusnak az én felőli nézete szerint, az egyéni vagy közösségi én a maga azonosságának és biztonságának védelmében egy „másik nélküli világot” igyekszik teremteni, s ha a másik vonakodik hasonulni, asszimilálódni, vagy elhagyni az én által igényelt területet (mind a szó konkrét földrajzi, mind kiszélesített értelmében: Lebensraum), akkor az én a „jogos önvédelemnek” nevezett erőszak eszközéhez nyúl.

Együtt kell élnünk a jogos önvédelemként megélt erőszakkal, vagy van ellene gyógyszerünk? Az univerzalista lehetőség szerint az egyetemes - vallásos vagy felvilágosult - értékeket kell támogatni, amely a különbözőségek relativizálása révén majd a békés együttéléshez vezet. A közösségi lehetőség ennek éppen az ellenkezőjét állítja: „ünnepelnünk kell a közösségek különbözőségét és elősegítenünk a sokféleséget, pártját kell fognunk az őshonos kultúrák kicsi seregeinek, [hiszen] az egyetemes értékek terjedése elnyomáshoz és unalomhoz vezet, semmint békéhez és virágzáshoz”. A posztmodern lehetőség szerint pedig fel kell számolnunk ezt az egész problematikát úgy, hogy lemondunk a szilárd énről: egyre bővülő szabadságban teremtsük magunkat folytonosan újjá, „legyünk szeszélyes és céltalan, ingatag és torzóban maradt csavargók, akik mindig mozgásban vannak, egyebet nemigen tesznek, csak elmozdulnak”.

Az utolsó lehetőséget Volf következetesen elutasítja, s érzékelteti, hogy ez a gondolatkísérlet azok felelőtlen luxusa, akiknek az énjét - mert biztonságban élnek - nem fenyegeti veszély; azok számára viszont, akik vélt vagy valós veszély fenyegetésében élnek, ez a lehetőség azonos lehet az önfelszámolásra, az öngyilkosságra való felhívással. Az első két lehetőséggel szemben azt a kritikát fogalmazza meg, hogy mindkettő társadalmi megoldásokban gondolkodik, ő pedig termékenyebbnek látja, ha a társadalmi cselekvőkre, a konkrét személyiséggel, énnel bíró indivíduumokra koncentrál. Charles Taylor tanulmányára („Az elismerés politikája”) hivatkozva fogalmazza meg azt a meggyőződését, hogy az egyetemes csak az egyedin keresztül közelíthető meg, s az egyenlő méltóság hangsúlyozásának csak akkor van értelme, ha a - történelmi, kulturális, gondolkodásmódbeli - különbözőségek fennmaradásáról gondoskodunk.

Volf a szilárd én mellett érvel, valószerűen mutatja be, hogy az „én mindig önnön centrumának megalkotásával van elfoglalva”, s ez az alkotás sohasem ártatlan folyamat, hiszen „az emberek önmagukat a másokkal való azonosulásnak és a mások elutasításának az eljárásával, az ösztönök és a vágyak elfojtásával, az én és a másik képeinek közbevetésével és kivetítésével, félelmek externalizálásával, ellenségek kitalálásával és ellenségeskedések elszenvedésével, hűség fogadásával és megtagadásával, szeretettel és utálattal, uralkodni igyekvéssel és önmegadással alkotják meg és rendezik át, ám mindez nem válik takarosan szét, hanem összekeveredik; ’erények’ lovagolnak meg rejtett ’bűnöket’ és ’bűnök’ kitalált erényekben keresnek kompenzáló üdvösséget”. Teológiai nyelvre fordítva: az önmaga centrumát megalkotó én bűnös én, s az így alkotott én határai sem felelnek meg teremtésbeli rendeltetésüknek. Ami pedig a szilárd én létének természetes velejárója, határainak érzékelése, azaz különbségtétel és ítéletalkotás, az a bűnös én gyakorlatában kirekesztéssé torzul.

Mi a különbség a különbségtétel és a kirekesztés között? „Nem azért vagyunk azok, akik vagyunk, mert elválunk a mellettünk lévőktől, hanem azért, mert egyszerre elkülönülünk és kötődünk, külön állunk és kapcsolódunk; az azonosságunkat jelölő határok egyszerre jelentenek sorompókat és hidakat.” A kirekesztés pedig mindkét vonatkozás, mind az egybekötés, mind az elválasztás ellen vét. A száraz, csontvázszerű - de olyan sok eleven tapasztalatnak helyet adó - definíció szerint

„először a kirekesztés jelentheti a kapcsolati kötelékek elszakítását, önmagunknak a kölcsönviszonyok mintájából való kiemelését, és a szuverén függetlenség pozíciójába való állítását. Ezután a másik vagy mint ellenség tűnik föl, akit az én teréből el kell űzni, vagy pedig mint nem-entitás - fölösleges létező - amelytől el lehet tekinteni, melyet magára lehet hagyni. Másodszor pedig a kirekesztés jelentheti az elválasztás eltörlését, az el nem ismerését annak, hogy valaki a maga másságában részét képezi a kölcsönviszonyok mintájának. Ezután a másik mint alsóbb rendű létező tűnik föl, amelyet vagy az énhez való hasonítással asszimilálni kell, vagy pedig alá kell vetni az énnek. Kirekesztés akkor valósul meg, amikor a kizárás, az asszimiláció vagy az alávetés erőszakossága és az elhagyás közönye váltja fel a beengedés és a távolságtartás dinamikáját, illetve az adás és kapás kölcsönösségét.”

Pál apostol nyomán Volf megmutatja az én decentrált centrumának a lehetőségét. „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,19-20). Ez az én többé nem önnön azonossága felett őrködik, hogy a kirekesztés rafinált mechanizmusai segítségével távol tartsa magától mindazt, amit fenyegetőnek tart, ellenkezőleg: az új centrum „megnyitja az ént, képessé és készségessé teszi arra, hogy magát adja másokért, és magába befogadjon másokat”. Miért? Mert valósággá vált számára mindaz, amit a kereszt eseményéből az ölelés metaforája segítségével megérthetünk.