Tégy jót, és tűnj el!

Botul könyvének végén olvasható Gyenge Zoltán rövid írása: Érosz és filozófia címmel. Leírja, hogy Kant élete szinte folytonos küzdelem volt ellenfeleivel, mert a rosszindulat és a teljes értetlenség falába ütközött. Ismertségével együtt a félreértés is egyre nő, természetesen halála után folytatódik. Maga Kant nem adja fel. Szenvedélyes cikkekben vitatkozik, magyaráz, értelmez. Pedig nyugodtan megtehetné, hogy kényelmesen hátradől, és szellemi magasságból némi iróniával figyeli az alant zajló zsivajt.

Azonban ezt nem teheti, mert Poroszországban megjelenik a vallási hipokraták által létrehozott cenzúra. Az állam felveszi a harcot mindazon tanok ellen, amelyek a szabad gondolkodásból fakadnak, azaz nem is túl áttételesen, az emberi szabadsággal szemben. Kibocsátanak egy vallási, majd egy cenzúra ediktumot, ami megteremti a lehetőséget mindazok számára, akik tehetségükből nem, de alkalmazkodó képességükből innentől kezdve meg tudnak élni. Minden olyan korban, amikor a vallási teokrácia hatalmi igényként megjelenik, megjelenik egy csürhe is, amely ehhez alkalmazkodva akar helyzetbe kerülni. Egy így volt a történelem során, ma sincs másként.

Az okát viszont nem a csürhe pszichéjében kell keresnünk, hanem abban az egyházban, amely a hitélet helyett a világi hatalmi (politikai, gazdasági stb.) térnyerésre törekszik, s az már csak akcidencia, hogy ezzel magát a vallást is diszkreditálja. Ez fáj annyira Kantnak, vagy később a mélyen hívő Kierkegaard-nak, de ezt kifogásolja az Isten-kereső Nietzsche is. Kierkegaard gondolata, hogy "az állam közvetlenül, míg a kereszténység fordítottan aránylik a számokhoz... míg egyetlen ember nem alkothat államot, addig az igaz kereszténységhez egy ember is elég. Ezért - mondja ki talán a legfontosabb gondolatot - ha már mindenki kereszténnyé lett, a keresztény szó értelmét veszti". Az egyház így - bár talán észre sem veszi - a kereszténység megszüntetésén fáradozik, a kereszténység elleni harc legfontosabb katonái a papok.

Egy ideje foglalkoztat az a kérdés, hogy kinőhető-e végképp az egyház, mint közösség, mint liturgikus-jogi-szociológiai képződmény. Mankóról van-e szó, ami akkor teljesíti a feladatát, ha szükségtelenné válik, vagy egy életen át rászorulunk a bátorításra, vezetésre. Aki bensőleg megértette Krisztus üzenetét, meditatív (szemlélődő) életet él és törekszik békében élni az emberi kapcsolatait, annak mit adhat egy rendszeres (inkább külsőségekre építő) találkozássorozat. Az egyházi életünk szegényes, vagy ennyit tudunk csupán? Eljuthatunk egy olyan erős identitás kialakulásához, amikor már ezek a korábbi gubók csak útját állják a szárnyalásunknak?

Az egyház közössége felnőtt, autonóm személyek szabad szövetsége. Valóban így állunk? Manipulációtól, számítástól, hatalmi gőgtől tiszta, a szolgálat szellemében működő bázisok az egyházközségek, ahová felszabadulás belépni és együttműködni? Ha ennyi idő nem volt elég a kifejlődésükhöz, akkor van még értelme tovább ebben reménykedni? Nem kellene inkább egyszerűen felébrednünk az andalító meséből a küzdés és a belenyugvás valóságába? Hogy nem vagyunk közösségesdire ítélve, részben szavakba nem önthető kinyilatkoztatásunk van, melyet magunkban hordozunk (abban a bizonyos cserépedényben). A mennyei Jeruzsálem prófétai kép, ami felé haladunk, jobb esetben megközelítve, de el nem érve azt.

"Tégy jót, és tűnj el!" - így szólt egyik apácarend jelszava. Aki a tavalyi maskarába kapaszkodik, elvesztette a kapcsolatát az élettel. A kereszténység csodája, hogy megszűnik, ha megértette a dolgát.