A krisztológia a kulcskérdés a keresztények és a zsidók viszonyában. Jézus ember volt. Ezt többé-kevésbé világosan mindig vallották a keresztények. De hogy zsidó ember volt, arról szívesebben hallgattak. Pedig éppen Jézus zsidó volta idegen gyakran mind a keresztényeknek, mind a zsidóknak, bár az utóbbiak közül egyre többen kezdik fölfedezni Jézust, mint zsidót. Schalom Ben-Chorin szerint "Jézus Krisztus minden bizonnyal középponti alakja a zsidó történelemnek és hittörténetnek, s ugyanúgy hozzátartozik jelenünkhöz és jövőnkhöz, mint akár a héber Biblia prófétái, akiket szintén nem nézhetünk merőben a múlt fényében." Jézus korában a zsidóság magas színvonalú szellemi-vallási életet élt. Mivel nem beszélhetünk a szó szoros értelmében zsidó dogmatikáról vagy teológiáról, legalábbis ebben a korban még nem, érthető, hogy különféle vallási pártok versengtek egymással. Feltehetően a szadduceosuk és a papi körök képviselték a "hivatalos" zsidóságot, ők voltak a teokratikus állam alkotó elemei, ők tartották a kapcsolatot a megszálló rómaiakkal is. A farizeusok pártja viszont jóval nagyobb volt, bár közöttük is többféle irányzat virult, s tőlük sem voltak teljesen idegenek a messiási törekvések, amint Josephus Flavius tanúsítja. A különféle irányzatok versengése még nem dőlt el, az akkori zsidó hittant nagyfokú pluralizmus jellemezte; a názáreti Jézus és a kezdeti kereszténység éppoly kevéssé volt antijudaista, mint ahogyan nem voltak azok a szadduceusok vagy a zelóták, és olyan programmal lépett fel ő is, amely "egész Izrael" megmentését tűzte zászlajára, akárcsak a farizeusok vagy esszénusok. Kiviláglik ez abból is, hogy a főtanácsban nem alakult ki egységes vélemény Jézus tanításáról, legalábbis erre engednek következtetni Márk evangéliumának ellentmondásos kijelentései a főtanácsról (Mk 14,55-59 és 15,1).
Az sem mellékes körülmény, hogy az első század szellemileg aktív, a kereszténységet teológiailag megalapozó rétege éppen a zsidó származású keresztények közül került ki. A nézeteltérések a zsidóságon belül folytak arra vonatkozóan, hogy mi a názáreti Jézus jelentősége a zsidóság számára. Nem térhetünk ki az elől a kérdés elől sem, hogy miért éppen őt, a názáreti Jézust tartották zsidó követői a Messiásnak (vö.: ApCsel 5,34-39), jóllehet korántsem felelt meg az általában elterjedt messiási elképzeléseknek, s "megfeszítettként" végképp nem volt semmi esélye arra, hogy Szabadítójaként tudja elfogadni a zsidóság. "Érzem a testvéri kezet, amint megérint, hogy kövessem" - írja a már említett Schalom Ben-Chorin. Majd így folytatja: "De ez a kéz, ez a sebhelyes kéz nem a Messiás keze. Ez biztosan nem isteni kéz, hanem emberi, amelynek vonásaiba a legmélyebb fájdalom ivódott bele… Jézus hite egyesít bennünket, a Jézusba vetett hit viszont elválaszt."
Bár a fiatal keresztény közösség eleinte nem látszik másnak, mint a zsidóságon belüli külön vallási útnak, bár fenntartották a kapcsolatot a zsidó nép közösségével, a jeruzsálemi szentélybe is feljártak. Mégis, a zsidóságról való leválás folyamata bensőleg tartozott a Jézusba vetett hithez, s ezt a szükségszerű szakítást nagyon felgyorsította a törvény előírásaitól mentes pogányságból megtért kereszténység kialakulása. Hamarosan ők alkották a Krisztus-követők túlnyomó többségét, s teológiájuknak nem volt semmi aktuális kapcsolata a zsidósággal. Néhány évtized alatt le is zárult ez a folyamat: mindenekelőtt Jeruzsálem pusztulásával és a templomi istentisztelet megszűntével.
Azok a zsidók, akik nem kívántak Jézus követőihez csatlakozni, ellenségesen kezdtek viselkedni a kezdeti egyházzal szemben. Az ő szemükben Jézus önhitt eretnek volt, jogbitorló, aki tekintélyt tulajdonított magának és nem engedelmeskedett a törvénynek, amikor a főtanács elé idézték (MTörv 17,12). A zsidók következetesen jártak el, amikor ők maguk zárták ki a keresztényeket, amikor üldözték őket, amint a farizeus Saul története mutatja, aki azonban Pál apostolként is kitartott Izrael népének kiválasztott volta mellett. Pál egyértelműen tanítja a Rómaiakhoz írt levélben, hogy az üdvösség a zsidóktól van, hogy a zsidóság a nemes olajfa, amelybe a többiek beoltást nyertek. Izrael kiválasztásán mit sem változtat Jézus küldetése, amely mintegy esszenciája a zsidó nép történetének.
Ezt nem fogta fel, ezt nem tudta magáévá tenni a zsidóság. Elítélte a kereszténységet, nem tekintette a zsidóságon belüli egyik lehetőségnek és jogos útnak. Nagyon korán, talán már a 2. században belekerült a napi fő imába, az úgynevezett tizennyolcas imába az eretnek Názáreti elátkozása. Az intellektuális összekülönbözésből hamarosan nyílt ellenségeskedés lett. A dráma, bármilyen megrázó is, nem szorosan vett vallási, hanem történelmi-társadalmi folyamat eredménye; az ókori római és a középkori kereszténység vallási-társadalmi helyzetének a következménye. Kétségkívül Jézus személye a botránykő a zsidók számára; a keresztények hite szerint Isten történelmi megjelenése Jézusban állítja szükségképpeni választás elé az embereket: vele vagyok-e vagy ellene? Máté szemléletmódja szerint, aki nincs Jézussal, az ellene van (Mt 12,30), a másik lehetséges válasz és szemléletmód szerint azonban, aki nincs Jézus ellen, az vele van (Mk 9,40).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése