Tövis és olaj

Teológiailag tekintve még ma is a zsidóság a legerősebb kihívás a kereszténység abszolút igényével szemben. A zsidóság léte alapjában rendíti meg az "Isten országa" mindennemű imperiális-értelmezését. Ahelyett azonban, hogy a keresztények üdvös figyelmeztetésnek tekintették volna ezt az ellentmondást, ahelyett hogy saját hitük megtisztítására ösztökélő tövist láttak volna benne, újból és újból megkísérelték azt eltávolítani a "testükből". Ahelyett, hogy a kereszténység legfőbb vezetői a pápával és a császárral az élükön tudomásul vették volna a "hit és a világ" ellentmondásosságát (amit egyébként magától értetődőnek tekintenek az újszövetségi írások), azon voltak, hogy intézményes módon küszöböljék ki azt.

Pedig nagyon tanácsos volna, ha a keresztény teológusok megszívlelnék a zsidó kritikát, ami egyre kevésbé irányul a názáreti Jézusra, hanem jóval inkább a keresztény-platonizáló spiritualizmusra, és annak végzetes következményeire. Vajon nem volna-e okos dolog visszatérni a testvéri közösségek egyházához, amelyben tapinthatóan van jelen mindenki számára - akár zsidó, akár nem zsidó -, a prófétai salom előlegeként a keresztényeknek Jézustól remélt és nyert üdvössége, és ahol a pantokrátor Krisztusnak, a világ uralkodójának a jelvényei nem borítják homályba a názáreti Jézus alakját. Vö.: 1Kor 14,24-25 "Ha azonban valamennyien prófétálnak, és belép egy hitetlen vagy avatatlan, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megítéli, szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja Istent, és megvallja: »Valóban közöttetek van Isten!«".

A kereszténység és a zsidóság egymásra van utalva. Lehet, hogy a zsidók közül sokan azon a véleményen vannak, hogy a Krisztus-hívők nélkül is megtalálják önnön azonosságukat, a kereszténység viszont semmiképpen sem mondhatja ezt el magáról, illetve idősebb testvéréről. A mai keresztények szemében gyakran jelentéktelennek tűnik a mai zsidóság, mert sokan úgy gondolják, hogy a Jézus-követés már rég felváltotta, úgyszólván "leváltotta" a zsidó vallást. Ám ha egyszer kortársak vagyunk, ha a kereszténység a zsidóság nemes olajfájának törzsébe van oltva és belőle meríti életnedvét, akkor a közös gyökér és az időbeli együttélés kapcsolata megkívánja, hogy figyeljünk a másikra, hallgassuk meg hittapasztalatát, kiváltképpen akkor, amikor Istenéhez, az Úrhoz való viszonyáról beszél.

Az eredeti zsidó-keresztény Jézus-mozgalom számára magától értetődő történelmi szükségszerűség volt a szellemi összekülönbözés az akkori zsidósággal. Minden új csoportnak a régebbitől való elkülönüléssel és elhatárolódással kell fejlődnie és meghatároznia önmagát, miközben az "anyacsoporttól" való leválás általában éles vitákkal és heves küzdelmekkel jár együtt (omnis determinatio est negatio). Akkor válik veszedelmessé az ügy, ha szabványosítják, általánosítják, dogmatizálják, korlátlanul átszármaztatják az összekülönbözéseket és tagadásokat, amelyek az adott történelmi helyzetben némiképpen megérthetők, bár sohasem helyeselhetők. Ilyenformán a keresztényeknek meg kell kérdezniük, hogy kellenek-e keresztény azonosságunkhoz ezek az antijudaista klisék? Bár a millenniumi ünnepségek kapcsán elhangzott több bocsánatkérés, E. Schillebeeckx (Gott ist jeden Tag neu. Ein Gespräch, Mainz 1984) és más neves teológusok véleménye nem vált teljesen időszerűtlenné, miszerint még mindig nem vallotta be hivatalosan az egyház saját történelmi bűnét a zsidósággal szemben, mert még mindig jó adag antiszemitizmus járja át az egyház tagjait.

Még a II. vatikáni zsinat Nostra aetate című, alig három oldalas rendelkezésében is éppen elég csűrés-csavarás található, bár óriási lépés a korábbiakhoz viszonyítva. A muszlimoknak fél, a zsidóságnak egy oldalt szentel, de nem említi sem a Koránt, sem Mohamed vagy Auschwitz nevét. Elítéli "az antiszemitizmusnak sokféle megnyilatkozását, amely bármikor és bárki részéről a zsidók ellen irányult."

Jézus követőinek nincs szükségük arra, hogy történelmileg kétes evangéliumi helyekre (Mk 15,14; Jn 19,15) hivatkozva rágalmazzák a "zsidókat". Az evangéliumok Jézusa nem táplált gyűlöletet senki iránt, nem dédelgetett szívében semmiféle "ellenségképet", hogy azon vezesse le agresszióját. Voltak ellenségei, de nem maga választotta őket, hogy kivetítse rájuk lelki megoldatlanságait és feszültségeit; még csak nem is a farizeusok voltak azok, s végképp nem "a zsidók", sem "a hitetlen zsidók" - ez a kijelentés történeti képtelenség -, hanem főként a zsidó hierarchia, leginkább a szadduceusok, akikkel szemben állt jóformán az egész nép.

Isten utolsó szava a történelemről nem az ítéleté, nem a haragé, hanem az irgalomé. Ez alapozza meg azt a szilárd reményt, amelynek az erejéből már most közösen dolgozhatunk: zsidók és keresztények közös történelmünk, s az egész világ sorsának jobbátételén. Az igazságosság valamennyi vértanújának tanúbizonysága, az auschwitzi vértanúk tanúságtétele is a legerősebb történelmi indíték erre a közös cselekvésre.