Az iszlám volt az első igazi világvallás, mellyel a kereszténység születése után találkozott, s amelyet nem lehetett mellőznie vagy lekicsinyelnie. A Próféta új hite Nyugaton egy részekre szakadt kereszténységgel találta magát szembe. A viták, amelyek mindenkor polemizálóak voltak, váltakozó frontú csatározásokra engednek következtetni. Az antikrisztus vádja éppúgy érte a törököket, mint a római pápát.
Mint láttuk, a logosz teológiája a vallástörténetben egy folyamatot lát, melyben a kereszténység előtti vallások Jézus Krisztus üzenetének előkészítését jelentették. Az iszlám azonban, mint Krisztus után keletkezett vallás, arról tanúskodott, hogy a vallástörténet tovább megy, tekintet nélkül a kereszténység azon meggyőződésére és igényére, hogy őbenne ez a folyamat befejeződött és betetőződött. A muszlimok ugyanezzel az igénnyel lépnek fel: amit Isten Mózes, a próféták és Jézus által adott a világnak, az a Mohamed által közvetített teljesebb kinyilatkoztatásban nyerte el értelmét. Ezt a vallást már nem lehetett úgy tekinteni, mint a kereszténység előkészítőjét, hanem sokkal inkább mint kibékíthetetlen ellenfelet.
A történelem egyik legkegyetlenebb, s talán az egyik legtöbb áldozatot követelő háborúi a Szentföld felszabadításáért vívott küzdelmek voltak. Aki harcba indult, szinte soha nem tért vissza, mégis bátran és büszkén indultak végzetük felé. E szörnyű történelmi emlékeknek azonban világi okai is voltak: Európa a túlnépesedés szélén állt, földet már csak az elsőszülött fiúk örököltek, s a többiek bírtok és hatalom híján zsellérekké váltak. A zavarodott társadalomnak egyetlen rendíthetetlen fegyvere volt csak, a hite. Így talán nem meglepő, hogy amikor 1095-ben, a celermanti zsinaton II. Orbán pápa keresztes hadjáratot hirdetett a Szentföldet uraló mohamedánok ellen, a résztvevőknek ígért jutalom nem pénz, nem gazdagság, hanem az áhított üdvösség volt.
A keresztes háborúk azonban paradox módon végül mégiscsak a "muzulmán" világgal való közelebbi érintkezéshez vezettek. Elzárkózó felfogása ellenére Luther is eleven érdeklődést mutatott más vallások, különösképpen az iszlám iránt. A törökök elleni háború címen pamfletet írt, s 1542-ben kiadta a Korán német nyelvű fordítását. (Ebben is különbözött Kálvintól, akit a vallásnak csupán a lényege érdekelt, de a nem-keresztény vallások konkrét tartalma nem, s így sokat nem is igen tudott róluk.)
Ernst Troeltsch a Schleiermacher-el kezdődő liberális teológia másik végén áll. A német idealizmusból indul ki, melynek historizmusát meg is haladja. Szerinte minden vallásban van egy bizonyos "naiv", spontán abszolútsági igény. Ez egyféle ösztönös meggyőződés a felől, hogy az én vallásom az igazi: egyrészt saját vallási élményem intenzitásában, másrészt a többi vallás hiányos ismeretében gyökerezik.
A relatív igazság is igazság, amely elégséges az életben való tájékozódáshoz. A kereszténység nem szűnik meg Isten kinyilatkoztatása lenni azáltal, hogy a többi vallás is az. Számára a kereszténység a vallás minden eddigi fejlődésének betetőződése és minden továbbinak a kiindulópontja. Arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a különböző vallások objektív értékelése lehetetlen. Mindegyik szorosan össze van nőve a kulturális környezetével. "Más-más ég alatt még a tudomány és a logika is erős egyedi különbözőségeket mutat." Ezért minden vallás csak a maga kritériumai alapján ítélhető meg. A kereszténység teljes mértékben az európai kultúrához kötött. Annyira összenőttünk vele, hogy számunkra ez az egyetlen, az abszolút vallás, mert ez Isten felénk fordított, nekünk megmutatott arca. Nem zárja ki, hogy más, a miénktől teljesen eltérő kulturális körülmények között élő népek ne élhetnék át egészen másként Isten-kapcsolatukat, ne lehetne saját, mindennapi életükkel összenőtt vallásuk, amely számukra éppoly igaz és abszolút érvényű, mint számunkra a kereszténység. Az egyház missziójának célja nem lehet a többiek megtérítése, csupán egymás kölcsönös megértése és megbecsülése.
Ez a relativizmus azonban nem a modern kor sajátja. A nagy keleti vallásoknak ősidőktől legbensőbb lényegéhez tartozik, gondoljunk csak a híres buddhista példázatra a vakokról és az elefántról. De kifejezést nyert Szümmakhosznál is, amikor Ambrosiusszal folytatott híres vitájában a vallásokról azt mondta: "Lehetetlen, hogy egy ilyen nagy titokhoz csak egyetlen úton lehetne közelíteni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése