Az áldozat, mint az élet nyilvános kioltása - René Girard szerint - az emberek elkerülhetetlen és természetes versengéséből fakadó gyilkos vágyainak olyan megszelídítése, melynek eszközeit a vallás szolgáltatja. Nem az istenek számára mészárolják le ünnepélyesen a victimát, hanem egy olyan embertömegnek, amely arra áhítozik, hogy végignézhesse hozzá hasonlók halálát, s amely szükség esetén megelégszik egy nagyobb állat kiontott vérével. A vallás döntő médiuma az adagolt és megszelídített erőszak gyakorlatának. Ahol az áldozat nem működik tovább, ott annak a réme fenyeget, hogy az erőszak eredeti vadságával és megzabolázhatatlanságával tör felszínre, és kezelhetetlenné válik. A kultusz megszűnte után mutációs alakzatokban éledhet újjá. Az Egyesült Államokban nyilvánosan megrendezett kivégzésektől a háborús öldöklés világszintű médiaeseményként történő megünnepléséig az áldozat egyfajta vallás utáni gyakorlatának számtalan nyoma fedezhető fel napjainkban.
Goethe az antik Róma romjaiban az emberiség építészeti remekeit vélte fölfedezni, miközben a barokk templomok kín- és erőszak-ábrázolásai elborzasztották. Az ókor elkendőzi az áldozat és a kultúra közti összefüggést, hazugságokkal traktálja az embert saját erőszakos természetével kapcsolatban, a bibliai vallások viszont az összefüggést tudatosítják: szembesítik az embert önmagával, mint erőszakos lénnyel. Ahol az emberek még nem tanulták meg a másság igenlő elfogadását, ott az erőszak felszínre törése fenyeget. Archaikus társadalmakban ezt szükségszerűen követi a bosszú, mely viszont megint csak bosszút von maga után. Egy áldozat nélküli társadalom az erőszak és ellenerőszak káoszában pusztulásra van ítélve.
A kereszténységet egyetlen szöveg sem határozta meg mélyebben, mint a passió-elbeszélés, mely egyszersmind a kialakuló evangéliumok kristályosodási pontjának is bizonyult. Amikor 315-ben a keresztre feszítést mint kivégzési módot az egész Római Birodalomban betiltják, a kereszt a kereszténység központi ikonográfiai szimbólumává válik. A keresztények újonnan kialakuló vallása egy ártatlanul kivégzett ember halálos szenvedéseit, illetve az erre való meditatív emlékezést emelte vallásos érzésvilágának középpontjába. A passió elbeszélései a figyelmet a nyilvános emberölés helyett sokkal inkább a keresztre feszítés áldozatának gondolkodására és cselekedeteire terelik.
Az arról a kérdésről szóló vitát, hogy Jézus halála vallási áldozatként fogható-e föl, jelenleg három különböző álláspont mentén folytatják: (1) A hagyományos álláspont Jézus halálát Isten megszentelte emberáldozatként értelmezi. (2) Ezzel szemben fölvethető, hogy Jézus igehirdetése éles ellentétben áll azzal a vallásossággal, amely egy Isten nevében végrehajtott nyilvános kivégzéstől várna üdvösséget. A harmadik pozíció e két nézet között igyekszik közvetíteni: (3) Első tételében megállapítja, hogy Jézus halála hagyományos áldozathozatal volt. Ez az áldozat azonban nem Istennek szolgál, hanem annak, amit az erőszakos, irigy, kapzsi ember istenévé emel. Nem Isten követeli tehát meg. A második tétel pedig így hangzik: Jézus halála minden hagyományos áldozat cáfolata volt. Isten éppen hogy nem abban a megbékítő hatásban nyilatkoztatja ki magát, melyet a föláldozott halála vált ki, hanem a Megfeszített föltámasztásával mindent legyőzve bizonyul annak, akinek Jézus hirdette: az élet Istenének, aki betegeket, megszállottakat, bűnösöket bátorít arra, hogy lépjenek ki az őket szorongató halál árnyékából, s bízzanak Isten megelevenítő erejében. Jézus nem egyszerűen az erőszakmentesség prófétája. Az Isten szenvedélyes igazságosságától elragadtatott Jézus mindenekelőtt Isten győzedelmes hatalmának prófétája.
(Ralf Miggelbrink: Az erőszak és az erőszak leküzdése, szisztematikus-teológiai távlatok, in: Mérleg 39. évf., 2003/4. szám, 407-414. o.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése