Ölelés és kirekesztés I.

2001-ben jelent meg a Harmat kiadónál Miroslav Volf Ölelés és kirekesztés (teológiai vizsgálódás az azonosság, a másság és a kirekesztés tárgykörében) c. könyve, melyről a következőkben olvasható egy rövid ismertető:

A másik

Kicsoda a másik? A balkáni háború konfliktusai alapján elutasíthatjuk azt a kísértést, hogy az erőszak „a békés modernség peremén egyébként visszaszoruló barbárság kitörése”; hiszen „sokkal kifinomultabb, de ugyancsak valóságos háború dúl vetélkedő kulturális csoportok között, ami szétszakíthatja számos nyugati ország társadalmi szövetét is”. Ha egyetlen szóval akarjuk megválaszolni: a másik számomra, az én számára fenyegetés. Rám támadhat ma, vagy holnap, de akkor sem lehetek nyugodt, ha a másik ma éppen szenvedő áldozat, hiszen „a legnagyobb perzekutorok gyakran a félig lefejezett vértanúk közül kerülnek ki”. Még ennyire röviden sem beszélhetünk a másikról az én nélkül, hiszen a másik azért fenyeget engem, mert fél, mégpedig tőlem fél. Látványos, véres tragédiákban vagy udvarias külsőségek, nemegyszer keresztény díszletek mögé rejtett szívós küzdelmekben a másik és az én viszonyának ugyanazt az alapmintáját érjük tetten: a másik fenyegeti az ént, hogy védekezzék az én fenyegetésével szemben. Ennek az alapmintának a feloldó értelmezésére minden kultúra kísérletet tesz. A „nagy elbeszélés” a történelem eseményeinek halmazát egy történet logikájának rendeli alá, megmagyarázza a múltat, és megmutatja a jövőben elérhető és elérendő célt. Volf Lyotard-tól idéz egy impozáns felsorolást: ilyen

„az eredendő bűn szeretet által történő megváltásának keresztény elbeszélése; a tudatlanságból és a szolgaságból a tudás és az egyenlőség révén történő emancipáció Aufklärer elbeszélése; az egyetemes eszmének a konkrét dialektika útján való megvalósulásának spekulatív elbeszélése; a kizsákmányolásból és elidegenedésből a munka társadalmiasítása nyomán való emancipációnak a marxista elbeszélése és a szegénységből a technikai fejlődés révén történő emancipációnak a kapitalista elbeszélése. Ezeknek az elbeszéléseknek van alapjuk ahhoz, hogy pöröljenek egymással, sőt különbözzenek is egymástól. Csakhogy az eseményekből következő adottságok mindegyikben olyan történelmi folyamatban helyezkednek el, amelynek végét, még ha elérhetetlen is, az egyetemes szabadságnak, az egész emberiség beteljesedésének nevezik.”

A fenti, egymással rivalizáló „nagy elbeszélések” mellett népeknek, kisebb nagyobb közösségeknek is megvannak a maguk „nagy elbeszélései”, amelyek nem attól lesznek nagyok, hogy sokan tartják őket sajátjuknak, hanem attól, hogy a közösség számára a teljes és elemi világmagyarázat jelentőségével bírnak. A Kárpát-medencében minden nép számon tartja a maga identitást adó eredettörténetét - s ezek a történetek ritkán harmonizálnak egymással. De a vallási hovatartozás, a közös kulturális ízlés, gondolkodásmód, politikai hitvallás ugyanúgy egy-egy „nagy elbeszélés” segítségével tartja össze a közösséget. A közösségek pedig a „nagy elbeszélések” ütköztetése révén rivalizálnak egymással, s állhatnak folytonos konfliktusban, ami könnyen erőszakos küzdelemmé élesedhet.

Az egymást kölcsönösen kizáró „nagy elbeszélések” feszültsége szervesen kapcsolódik a modernista társadalomkép másik - joggal kritizált - eleméhez, az „elnyomó-elnyomott” minta hatalmához. A „nagy elbeszélés” mindig a szabadság témája körül forog, régi dicsőségről beszél, ami veszélybe került de megvédtük, vagy elveszítettük és - bár eddig mindig kudarcot vallottunk - vissza kell szereznünk. A szabadságért való küzdelemben mindig mi voltunk vagy mi vagyunk az elnyomottak, a másik pedig valós vagy potenciális elnyomóként lép fel. A „nagy elbeszélést” fűtő erkölcsi pátosz mindig abból a tudatból származik, hogy én vagyok az elnyomott, aki, ha éppen támadok is, jogos önvédelmi háborút viselek az elnyomóval szemben. Csakhogy, érvel Volf,

„a konfliktusok többnyire nagyon is zavarosak. Egyszerűen nem igaz, hogy a konfliktusba keveredett felek találkozásáról összeállítható egy olyan elbeszélés, amelyben az egyik oldalon áll a nyilvánvalóan gonosz, a másik oldalon pedig a vitathatatlanul jó… Hogyan tudnánk ártatlanokat elkülöníteni a vétkesektől az egyének összekuszálódott történetében, hát még egész kultúrák vagy nemzetek elbeszélésében? (…) Mivel azonban nem találunk vétlen áldozatot, két egyaránt taszító lehetőség közül választhatunk: vagy erkölcsileg undorodva visszalépünk a részvételtől (és ezáltal kimondatlanul is az erősebbik felet támogatjuk), vagy pedig vállalva az erkölcsi pártosságot, félreérthetetlen erkölcsi elbeszéléssel állunk elő (és így osztozunk az egyik fél ideológiai öncsalásában).”

De ha mégis nyilvánvaló, hogy egy adott konfliktusban ki az elnyomó és ki az elnyomott, meddig juthatunk el az „elnyomott-elnyomó” mintán belül? Legfeljebb a „szerepcserés igazságtalanságig”, ahhoz a nagyon is kétes értékű kárpótlásig, amely megengedi a korábbi elnyomottnak, hogy azontúl az ő „nagy elbeszélése” kerüljön helyzetbe, s az ő szava adjon mértéket az igazságnak. Ez a minta többnyire az elnyomók megváltoztatását, önvédelmi reflexeiktől való megszabadítását tűzi ki célul, de nem kell az elnyomottaknak is megváltozniuk ahhoz, hogy a minta ne éljen tovább? Volf az „elnyomó-elnyomott” minta - s mögötte a „nagy elbeszélések” relativitásának kimondásával viszonylagossá teszi kettőjük közös célját, a felszabadítás programját is. Utal a felszabadítás teológiája atyja, Gustavo Gutiérrez megoldására, aki a szabadság fölé végső értékként a szeretetet helyezte, s hasonló logikával mutat a kiengesztelődésre, mint az igazságtétel végső céljára.