A zsidó Jézus

"A keresztény Jézus harmadnapra támadt fel. Kétezer esztendőre volt szükség ahhoz, hogy a zsidó Jézus feltámadjon…" - ilyen bevezetővel indul Heller Ágnes: A zsidó Jézus feltámadása c. könyve, majd éleslátóan rámutat a zsidó-keresztény együttélés történelmi gyökereire. Bár a régi Júdea vallása zsidó volt, a zsidóságnak igen sok árnyalatát és változatát képviselte, melyek a jeruzsálemi Templom pusztulása során és annak nyomában eltűntek. Nincsenek többé esszénusok, szadduceusok, de farizeusok sem. Eltűntek mindazok a szekták, melyek tagjai barlangokba rejtették a holt-tengeri tekercseket, hogy visszatérve megtalálják őket. Egy világ süllyedt itt el, de nem egészen. Noé bárkájának története megismétlődött. Az új bárka kettőt vett fel Izrael népének vallásai közül: a normatív judaizmust és a kereszténységet. Minden valószínűség szerint mindkét vallás a farizeus irányzatból nőtt ki. De talán nem pusztán szimbolikus jelentőségű, hogy időszámításunk után 70-ben, miután a római seregek ostrom alá vették Jeruzsálemet, két vallási csoport hagyta el az ostromlott várost, méghozzá mindkettő császári engedéllyel. Az egyik a zsidó Jézus-hívők csoportja volt, melyből hamarosan - a Jézus-hívő pogányokkal, és nem júdeai zsidókkal együtt - a kereszténység fog kialakulni; a másik Johanan ben Zakkai és tanítványai, azzal a céllal, hogy Javnéban rabbinikus iskolát alapítsanak.

A kegyetlen római elnyomás ellen Kr.u. 66-ban kitört szabadságharcot "zsidó háború" néven ismeri a történetírás. A római vezért, Vespasianust közben seregei császárrá emelték, a hosszú véres harcokat fia, Titus folytatta. Végül 70-ben Jeruzsálem elesett, a Szentélyt felgyújtották, és a győztesek hatalmas rabszolgasereget és zsákmányt hurcoltak magukkal Rómába. Masszada vára, a Holt-tenger közelében, még három évig tartotta magát, védői ezután sem adták meg magukat, inkább öngyilkosok lettek. Jeruzsálem ostromát csak súlyosbította, hogy a városon belül is polgárháborús helyzet alakult ki. A békepárt vezére, az öreg Johanan ben Zakkai rabbi, szeretett volna megegyezni az ostromlókkal, a szélsőségesek (a zelóták) azonban utolsó szál emberig kívántak harcolni, mint azt később Masszadában tették. Végül (Kr.u. 69-ben) már halálra keresték az idős mestert, akinek azonban elterjesztették a halálhírét, hogy tanítványai koporsóba rejtve kicsempésszék a városból. A rabbi Vespasianus elé vitette magát, akit jövendő császárként üdvözölt. A hadvezér jutalmat ígért neki. Ő viszont azt kérte, adja neki Javne városát, hogy ott tanulhasson és taníthasson. Így történt, hogy Jeruzsálem ostroma még tartott, ő pedig azon dolgozott, miként maradhatna fenn a zsidóság a Szentély és a jeruzsálemi központ nélkül.

Egyik csoport sem védte Jeruzsálemet, egyik sem áldozta fel magát a Masszada hősies védelmében. Csak a túlélők lehetnek tanúk.

Ez a két - a régi zsidóságból fakadó - vallás majdnem kétezer évvel élte túl Jeruzsálem pusztulását. Mégpedig egymással ellenséges viszonyban. Kezdetben, egy rövid ideig, a túlsúlyban levő judaizmus zárta ki magából a keresztény kisebbséget, hamarosan azonban a Római Birodalomban uralkodó vallássá vált kereszténység kezdte üldözni a zsidóságot. A kereszténység saját identitását a zsidósággal szemben határozza meg, míg a zsidóság úgy tesz, mintha tudomásul sem venné a kereszténység, mint vallás létezését. Ezért kellett a Názáreti Jézust, a Zsidó Jézust, közel kétezer évig elfelejteni.

A Názáreti Jézus az, akire a zsidóknak nem szabad emlékezniük, aki úgy jelenik meg előttük, mint gyűlölt ellenségeik istene, mint az, akinek a nevében gyilkolják őket. A Názáreti Jézus az, akire a keresztényeknek is csak azzal a feltétellel szabad emlékezniük, hogy lefordítják élettörténetét, tanítását és szenvedéstörténetét a krisztológia nyelvére. A zsidók királyára csak mint Istenre szabad emlékezniük, akit a zsidók megöltek…

A zsidó Jézus feltámadása kulcs, amely a felejtés zárát nyitja. A zár pedig nem egyéb, mint a kétezer éves testvérharc zsidóság és kereszténység és a különböző keresztény felekezetek között. Jézus karizmatikus próféta volt, az utolsó próféta Izraelben, akinek jövetelére nem számítottak. A zsidó szimbolikát használta, zsidó Ígéretek teljesüléséről beszélt, és a zsidó érzésekre és várakozásokra adott választ testesítette meg. A tömeg, mely Dávid utódának, királynak szólította szintén zsidó tömeg volt. Ha nem lett volna karizmatikus egyéniség, és tanítása nem lett volna egyedülálló, akkor Ígérete halála után hitelét vesztette volna. Jézus nem bírálta felül, hanem megtartotta a zsidó törvényt. Túlteljesítette, radikalizálta azt, és követőinek is ezt hagyta például. Azzal, hogy a kiválasztottak radikális módon töltik be a törvényt, annak jogi státusza megszűnik: morális előírássá változik. (A "szeresd ellenségedet!" univerzális parancsa a Tóra radikalizálásának egyik formája.)

A zsidó Jézus felfedezése tehát nem merül ki abban, hogy a keresztények felfedezik: Jézus tanításai nem hágták át a zsidó törvényt, és Jézus nem volt egy új vallás, a kereszténység megalapítója. Hozzátartozik az is, hogy a zsidók észrevegyék: Jézus alakjában egy olyan próféta támadt Izraelben, akinek üzenete - melyet őseik nem hallgattak meg - valamilyen módon eljutott az egész világba. Félreértették, ahogy a prófétákat sorra félreértették, majdnem a felismerhetetlenségig eltorzították, de csak majdnem. Mert ma is mód van az ősi üzenet megértésére. Vermes a zsidó Jézus tanításáról szóló könyvét (A zsidó Jézus vallása) így fejezi be: halvány jelei mutatkoznak keresztény Újszövetség kutatók között annak, hogy tudatában vannak a rájuk váró feladatnak; sőt zsidó tudósok is megtették az első, bizonytalan lépteket abba az irányba, hogy Jézust visszahelyezzék a régi haszidok társaságába, beteljesítve ezzel Martin Buber jövendölését: "kiemelkedő helye van Izrael hittörténetében."

A zsidó Jézus feltámasztásában többnyire hívők vesznek részt, vallásos keresztények és vallásos zsidók. Hiszen csak ők kutatják a kapcsolatot történelem és üdvtörténet között (akik ma is gyászolják a jeruzsálemi szentély pusztulását, vagy Jézus kereszthalálát).

Ezeket a hívő keresztényeket Auschwitz ébresztette rá, hogy ebben a történetben Káin szerepét játszották. Hogy nem szabad Isten kérdésére, hogy hol van testvérük, Ábel, úgy válaszolniuk, hogy "őrzője vagyok én testvéremnek?" A vallásos ember fejében az is felötlik, hogy az ártatlan Isten kedveltje. S a keresztény egyházak legjobbjai lelkiismereti kutatásba kezdenek, s keresik a kétezer esztendős antijudaizmus felelősségét abban, hogy Auschwitz megtörténhetett. A hívő Krisztus-követők közül egyesek azt kezdték érezni, hogy a náci haláltáborokban szimbolikusan megint Jézust feszítették keresztre, őt ölték meg újra. Ezért lelkiismeret-vizsgálatot kell tartaniuk, és nyilvánosan meg kell vallaniuk, világba kell kiáltaniuk bűnösségüket. Bocsánatot kell kérniük az áldozatoktól, akik ma már nem élnek, s azoktól, akik életben maradtak, utódaikkal együtt. Hogy nem az az érdekes, ők voltak-e személyesen a tettesek, s azok, akiktől bocsánatot kérnek, személyesen az áldozatok. Hiszen nem az egyéni, hanem a kollektív emlékezetről és a kollektív felejtésről van szó. Nincs más választásunk, mint feltámasztani a zsidó Jézust.

A zsidóság számára nem Auschwitz játssza a főszerepet, hanem Jeruzsálem (mind a név szimbolikus értelmében, mind pedig úgy is, mint Izrael állam fővárosa). Heine találóan mondja, hogy a zsidók a hátukon hordozzák hazájukat (t.i. a Tórát). Jan Assmann kiemeli annak fontosságát, hogy Izrael szövetsége Istennel a Kánaánba való belépés előtt, idegen földön köttetett meg, majd a zsidóság szelleme Babilonban, megint csak idegenben újult meg, mégis folyamatosan ott él a zsidóságban a Szentföld, az Ígéret Földjének képe, amely a száműzetésben Jeruzsálem nevével fonódott össze.

Martin Buber elsőként vetett fel egy olyan - első látszatra ironikus - gondolatot, amely a kinyilatkoztatott igazságnak a zsidóságot a kereszténységtől elválasztó alapdogmájára vonatkozik. Azt mondta, hogy amikor majd eljön a Messiás, meg fogjuk kérdezni tőle, először jött-e el vagy másodszor, s akkor fog kiderülni a keresztény vagy a zsidó vallás igazsága. Tehát az, hogy Krisztus-e a Messiás, vagy nem, csak az üdvtörténet vége felől dönthető el, nem ma. A kereszténységnek a zsidósággal szembeni önazonosítása, tehát antijudaista identitásának kialakítása és átörökítése körülbelül egyidejű volt a jeruzsálemi Templom pusztulásával. Miután "Noé bárkája" kitette a zsidóság egy részét a földi Jeruzsálemben, szinte elengedhetetlennek tűnik, hogy ez a zsidóság valamilyen módon és formában vissza ne térjen oda, ahonnan kétezer éve elindult. A szöveginterpretációk, az életformák és maguk a hitek is heterogénná válnak, és ezt a sokszínűséget nem tekintik idegennek a zsidó vallás szellemétől. Mert nem idegen, csak elfeledkeztek róla. A modern ember számára nincs ciklikus történelem, s mint tudjuk, a zsidók voltak azok, akik a lineáris történelmet (üdvtörténetbe ágyazva) felfedezték. Miért ne lehetne a kétezer évvel ezelőtti zsidóság számos vallási árnyalata, s ezek között a zsidó Jézus tanítása, visszaidézhető és megőrizhető a mai kollektív zsidó emlékezetben? Ha ezentúl így emlékezünk, vagy így is emlékezünk, akkor a múltunkkal együtt a jövőnk is megváltozik. Más a jövője annak a zsidóságnak és annak a kereszténységnek, amely vissza tud emlékezni a zsidó Jézusra, mint annak, amelyik elfelejtette őt.