„S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte...” [Amikor Illés már remélni sem merte – az enyhe szellő susogásában megszólalt az Isten.] (1Kir 19,11b–13)
A régebbi világra a különböző műveltségövezetek meglehetős elszigeteltsége volt jellemző. A múltban a különböző civilizációk vagy ignorálták egymást, vagy harcban álltak egymással.
Ugyanez érvényes volt a vallások esetében is: egy másik vallás gyakorlatilag egy más művelődési terület és másik történelem része volt, amellyel az ember csak felületesen érintkezett. Maga a nyelv is válaszfalat képzett: az arab, a héber, a görög és a latin már betűkészletükben is jelentősen eltérnek, később pedig a szláv és germán nyelvekkel kiegészülve más-más vallás, vagy keresztény felekezet közvetítő közegeivé váltak.
A modern kommunikációs eszközök használatával ezek a "világok" egészen közel kerültek egymáshoz. A föld népei egyetlen család tagjaiként találják magukat, melyben a vallási elszigetelődés lehetetlen. Nem csupán arra vagyunk kötelezve, hogy ne nézzük közönnyel szomszédainkat, hanem megtanulhatjuk jobban megismerni, érteni és hordozni egymást.
A kereszténység most tanulgatja tudomásul venni, hogy végül is kisebbséget alkot a vallások színes forgatagában. A vallási pluralizmus azonban elméleti, teológiai problémát is jelent, nem csupán udvariassági motívumai vannak. A felfedezésből fakadó új ismeret arra vezet bennünket, hogy más vallásokban ne csak istentelen bálványimádást, sőt ne is egy tiszteletreméltó és nemes, de hiábavaló, önmegváltásra irányuló emberi törekvést lássunk, hanem Isten valódi kinyilatkoztatásának és üdvözítő tevékenységének tekintsük őket. Ez a "rekoncepció" saját hitünk lényegének mélyebb megértését is eredményezi számunkra. A kereszténység kizárólagossági igénye ellentmondásban áll más vallások realitásával, feladása viszont identitása feláldozását jelentené. Vagy mégis megengedhető annak a lehetősége, hogy hitünk más értelemben igaz, mint ahogy azt érteni szoktuk?
Az emberiség mind a mai napig meglepően kevés igazán nagy gondolatból élt. Ez a megállapítás igaz a kereszténység más vallásokhoz való viszonyára is. A kérdéskör alapját az egység vagy folyamatosság (kontinuitás), illetve a különváltság / szembenállás (diszkontinuitás) koncepciói alkotják. Az első univerzalisztikus, mely az egész világot az isteni kegyelem fényétől beragyogottnak látja; a másik dogmatikus, ugyanezt Istentől egy feneketlen szakadékkal elválasztottnak és a bűn sötétségébe burkoltnak tünteti fel. Utóbbi éles határvonalat húz a világban a szent és a profán dolgok szférája között, míg az előbbi megközelítés számára a két valóság egybeolvad.
Más vallások értékelése kapcsán a dogmatikus vonal a radikális elválasztottságot képviseli. Isten kinyilatkoztatását és üdvözítő tevékenységét egy bizonyos területre lokalizálja. Következésképpen élesen elhatárolódik más meggyőződésektől, melyekkel semmi rokon vonást nem talál, egymással éles ellentétben állnak. E képlet szerint a kereszténység az igazság, a fény, a hit és igaz vallás, míg mások a tévedés, a sötétség, a hitetlenség és bálványimádás oldalán foglalnak helyet.
A kontinuitás követői a krisztushit és az attól eltérő vallások között lényegükből fakadó belső összefüggést látnak. Gyakran kapcsolódik ehhez a fejlődés és beteljesedés gondolata: a nem-keresztény vallások az alsóbb fokozatot jelentik, Jézusban pedig beköszöntött a teljesség. Ennek a típusnak két fő változatával találkozhatunk képzeletbeli történelmi sétánkon. (1) A patrisztikus logoszteológia és a skolasztika természetes kinyilatkoztatás-tana szerint más vallások úgy viszonyulnak a kereszténységhez, mint speciális - egyetemes kinyilatkoztatás (protestáns szóhasználat szerint: kijelentés); természetes - természetfölötti vallás; előkészítés - beteljesülés. (2) A másik változatot Cusanusnál és Schleiermachernál látjuk. Ez a felfogás minden vallásban ugyanazon közös lényeg megnyilatkozását látja, mely a kereszténységben elérte legtökéletesebb megnyilvánulását. Cusanus a De pace fidei c. írásában az emberi nem egységéből indul ki, amely a teremtésen alapszik. A vallások egyetértésének helyreállítása (concordia religionum) Isten által történik majd a végső időben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése