Krisztus kereszthalálának eseményét a hagyományos teológia a megváltás, a bűnbocsánat, a kiengesztelődés összefüggésében szokta értelmezni. Bár ezeket a szavakat is csak töredékesen értjük, s távol vagyunk attól, hogy jelentésüket kimerítettük volna, mégsem felszínes és fölösleges Volf kísérlete, amellyel új perspektívába helyezi e kereszt eseményét. Ha korábban a bűnös énnek a másikat kirekesztő törekvését abban ragadta meg, hogy az előbbi egy másik nélküli világot akar teremteni, akkor a kereszt eseménye nem más, mint „helyet teremteni a másiknak”. Ez az értelmezés vezet el az ölelés metaforájához, mint a kirekesztéstől az ölelés felé vezető út mozzanatainak egyike: az első a „bűnbánat”, a második a „megbocsátás”, a harmadik az „énben a másiknak való hely megteremtése”, a negyedik pedig az „emlékgyógyítás”.
„Ahelyett, hogy majmolná az ellenség erőszaktevését és elutasítását, Krisztus, az áldozat, aki nem hagyja, hogy az elkövető határozza meg lényét, megbocsát, és helyet teremt magában az ellenségnek. Következésképpen Krisztus éppen mint áldozat válik igaz bíróvá; azáltal, hogy magához öleli az elkövetőket, elítéli mind az elkövetők kezdeti vétkét, mind pedig a számos áldozat ellenvétkét. Az ellenségességgel szembeni ellenségesség eléri azt, amit önmagában sem az ellenségesség, sem pedig az ellenségességre való képtelenség nem tudott teljesíteni: átalakítja az áldozat és az elkövető viszonyát, míg ezt az ellenségesség csak felforgatja, az ellenségességre való képtelenség pedig csupán érintetlenül hagyja.”
Az „emlékgyógyítás” azt a végtelenül nehéz problémát feszegeti, hogy az elszenvedett igazságtalanságot és erőszakot szabad-e, lehet-e felejteni? Az ölelés dinamikája, amely már feltételezi a tékozló fiú történetének magyarázatát, négy egymás után következő mozzanatból épül fel: a karok kitárása, a várakozás, a karok bezárulása, végül pedig a karok ismételt kitárása. Az első mozdulattal az én a meghívást fejezi ki: van nálam számodra hely, egyszersmind én is szeretnék a vendéged lenni. A várakozás során az én a másik viszonzó jelzésére vár, nem megy tovább addig, míg a másik nem tárja ki a karját. A karok bezárulásában mindkét fél mind passzívan és aktívan jelen van: az ölelésben „az én azonossága egyaránt megmarad és átalakul, a másik különbözősége pedig egyaránt megerősítést, és az én örökké változó azonosságába befogadást nyer”. A karok ismételt kitárása pedig azért szükséges, hogy az ölelés ne torzuljon összeolvadássá: „a másikat el kell engedni, hogy különbözősége - valójában dinamikus azonossága - megmaradhasson; és az énnek vissza kell helyeznie magát önmagába, hogy a másik jelenlétének nyomaitól meggazdagodott azonossága megmaradhasson”.
Szemben az általános feltételezéssel hogy egy kapcsolatnak a kezdeti meg nem értés felől a kölcsönös megértés felé kell haladnia, Volf rámutat arra, hogy ez az igény az én azon vágyát fedi fel, hogy önnön gondolkodásának keretei között értse meg a másikat, miközben a másik éppen azért más, mert nem érthető az én tulajdon keretein belül. A „más lélek” felismerése eszerint nem szorongató fejlemény, hanem Isten áldása és a valódi ölelés feltétele.
Vitatja azt a - Markión óta eleven - nézetet, miszerint Isten erőszakmentes, és Isten minden erőszakos ábrázolása olyan tévedés, amit az igazi hívőnek meg kell haladnia: a Bárány Krisztus igaz szimbóluma, a Lovas pedig a túlfűtött - és bosszúvágyó - apokaliptikus képzelet gyümölcse. Elutasítja az e mögött álló világképet is. „Némelyek hisznek az erőszakmentesség fertőző erejében: előbb vagy utóbb siker koronázza azt. Ebből a hiedelemből azonban kiérződik ama kertvárosi ideológia édes illata, amelyet olyanok vallanak, akik se nem elég bátrak, se nem elég őszinték ahhoz, hogy levonják a következtetéseket a saját házukban zajló rémuralomból! Az erőszakmentesség útja az erőszakos világban szenvedéshez vezet: az ember olykor csak élete árán törheti meg az erőszak körforgását, miként Jézus példája is bizonyítja. Ha a történelem bizonysága komolyan vehető, az erőszakmentességnek nem sok esélye van arra, hogy az erőszakot leszerelje.”
Zsákutca vagy új irány?
Az individuális döntést nem ismerő premodern ember- és közösségfelfogás természetes közösségekben - család, nép, nyelvi, kulturális vagy egyházi közösség - gondolkodik, s az én és a másik magától értetődően kölcsönös kapcsolatát ezeken a közösségeken belül képzeli el. Aki a közösség (törzs) határain kívül áll, nem úgy más, mint a körön belül engem természetesen kiegészítő másik, hanem a jobb esetben közömbös, rosszabb esetben ellenséges külvilághoz tartozik: a törzs bensőségesen ismerős belvilágához, „kozmoszához” képest a „káoszt” testesíti meg. Az evangéliumok azonban kritika alá veszik a törzsi gondolkodás szűkösségét, s olyan közösségre utalnak - az evangéliumokban ez az Isten Országa - amely a törzs védelmező és falakat építő kohéziójával szemben egyéni, individuális döntésre hívnak, hogy létre jöhessen a közösség azok között is, akik születés, helyzet és természetes vonzalmak szerint nem találkozhatnának egymással. „Aki nem hagyja el apját, anyját...” mondja Jézus, az nem jut el arra a közösségre - már ebben a világban! - ami individuális döntések révén lesz tágabb, levegősebb, befogadóbb, mint bármilyen törzs, természetes közösség. Minél inkább meghatározza életünket az „új törzstudat”, annál fontosabb figyelnünk az evangélium individuális döntést kívánó kihívására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése