Kereszténységet az Alkotmányba!?

Augusztus 20-a közeledtével közreadom egyik korábbi írásomat. Sajnos nem veszített sokat az aktualitásából.

Az uniós alkotmánytervezet kapcsán, kisebb-nagyobb lángon égve, vita bontakozott ki arról, hogy szerepeljen-e a végleges szövegben a kontinens keresztény gyökereire való hivatkozás. Úgy tűnik számomra, mintha sokak fejében csupán a vita emléke ült volna el, és annak eredménye közömbös lenne. A keresztény hitre való utalás ugyanis - bennfoglaltan - helyet kapott az okmányban. A preambulum ezzel az ünnepélyes felütéssel kezdődik: „Ösztönzést merítve Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak…”

Miért tartja fenn magát oly makacsul mégis ez a vakfolt? Egyrészt el kell ismernünk, hogy a kereszténység is egy vallás a többi között - akár a religio (hit), akár a confessio (megvallás) értelmében -, és nem ragaszkodhatunk betűrágó módon az eredeti, át nem gondolt verziónkhoz, mert „a betű öl, a Lélek pedig éltet”. (2Kor 3,6) Másrészt súlyos igazságtalanságot követnénk el egy olyan állítással, mely csupán a Krisztus-hitet privilegizálja. Spanyolország jelenlegi arculatához például éppúgy hozzájárult a judaizmus és az iszlám; kultúrájának eleven alkotói voltak, nem beszélve a katolikus Ferdinánd és Izabella „áldásos” tevékenysége előtti időkről.

Magyarországon is megjelent egy hasonló alkotmánymódosítási törekvés, mely röviden így hangzik: „Kereszténységet az alkotmányba!” Azért használom a hasonló szót, mert az itthoni ötlet mintha tárgyszerűen is másról szólna. A témát felvetők érvelése szerint „az emberi jogok eszméje devalválódott, használatával már nem lehet az élet nagy kérdéseire választ adni”. Ha jobban belegondolunk, a szellemtörténetből már ismerős ez a hang; végeredményben a sátán ősi kísértése sem más, mint Isten országát világi hatalommá tenni. Amikor megkísérti az Emberfiát, hasonló üzenetet suttog neki: „Végül egy igen magas hegyre vitte a sátán, s felvonultatta szeme előtt a világ minden országát és dicsőségüket. »Ezt mind neked adom - mondta -, ha leborulva imádsz engem.«” (Mt 4,8-9)

Nem elhanyagolható alaki szempont: a megreformálandó Alkotmányunkban a keresztény vagy a keresztyén szót szerepeltessük-e majd? A katolikus, az ortodox, netán a protestáns teológia megállapításai lesznek a döntőek emberi jogi, polgári vagy büntetőügyekben? Esetleg a Krisztus-hívők azon felekezete nyújtja az éppen aktuális, személyre szabott választ, amelyben az illető született (harmad- vagy ötödíziglen)? Sokan sokféleképpen definiálták már a keresztény vallást, és minden megközelítésnek meglehetnek a maga igazságai. Amikor azonban ennek a nehezen megfogható szellemiségnek az apró pénzre váltásához fogunk, érdemes végiggondolni annak hátulütőit is.

Itt van például a házasság intézménye. Nem mintha ez lenne kereszténység alfája és ómegája, viszont jól szemlélteti a fenti felvetés fonákságait. Akik azt gondolnák, hogy a valláskülönbségek csupán hittani árnyalatokat takarnak, és egyébként nincs nagy gyakorlati jelentőségük, azok figyelmébe ajánlom, hogy míg a katolikus egyház tiltja a válást, ugyanakkor a hazánkban is működő pravoszláv közösségek hívői bizonyos feltételekkel igényt tarthatnak újabb kapcsolatuk liturgikus megáldására. A liberálisabb református és evangélikus vonal pedig kifejezetten engedélyezi az újraházasodást.

Egyáltalán ki illetékes tolmácsolni az evangéliumi értékeket a modern társadalom felé? A házasság mellett az abortusz, a genetika, az eutanázia és egyéb ügyekben kinek adná meg a végső szót elképzelt alaptörvényünk? Szintén el nem varrott szál, hogy a keresztény tanítás melyik tudományágát kívánjuk a profán oltárra emelni. Az egyházjogot? A dogmatikát vagy a szexuáletikát? Esetleg szerepeljen az alkotmányban a keresztény név csak úgy, mert jól mutat? Ebben az esetben a hit csupán bokréta a politikai marketing kalapján. Különben filozófiailag tekintve is kétséges, hogy egy pártalakulat, mely lényegénél fogva rész (pars) szerinti, képes-e nemcsak zászlajára tűzni, hanem meg is valósítani az egyház ősi értelemben vett katolikus, azaz egész szerinti (gör. kata holon) küldetését.

A törvények szövegének megformálásához néhány fésületlen ötlet:

• Írjuk elő kötelező módon a Krisztus feltámadásában való hitet.
• A 18 év feletti nagykorú állampolgárnak legyen kötelessége, hogy naponként imádkozik.
• Mindenki ismerje el a hét szentséget; kivéve a protestánsok. Tőlük elfogadható, ha csak kettőben hisznek, amennyiben hitelt érdemlően igazolják, hogy a reformáció hagyományához tartoznak.
• Természetesen garantálhatná a keresztény elvek megtartását mondjuk egy jól felszerelt gondolatrendőrség is…

Egy törvény annyit ér, amennyire ellenőrizhető a megtartása és szankcionálható a megszegése. Különben nem jogszabályról, legfeljebb illemszabályról beszélhetünk. Az viszont senkinek nem jut eszébe, hogy 65. életévüket betöltött személyeknek alkotmányos joga legyen a villamoson átvenni a helyet az ifjabb generációktól. Kifejezetten érdekel, hogy a kezdeményező párt aktivistái milyen módon fogják igazolni, hogy jó tanítványokként szeretik a liberális, ne adj’ Isten szocialista kollégáikat.

Egy pluralista, sokszínű országban semmi szín alatt nem formálhat jogot arra a szeretet vallása, hogy ateista honfitársaink, a Krisna-tudatú hívők vagy a zsidó hagyományok követői számára is kizárólag az ő értelmezési rendszere és értékrendje legyen a kiindulópont.

Az egész ötlet abszurditása abban rejlik, hogy a kereszténység nem törvényvallás. Ezért badarság a világi törvényhozás egyik - még ha a legbecsesebb - paragrafusának követelni azt. A Názáreti Ács öröksége nem tilalomfák gyűjteménye, melyeket kicsit átszámozva lehozhatunk a Magyar Közlönyben. Jézus nem ítélni jött a világot, hanem elvezetni egy teljesebb életre. A keresztény hit egy megrendültségből fakadó követés, mert megismertem, hogy kicsoda Isten, és mi az én feladatom az univerzumban. Ennek az életmódnak is magától értetődő és elvitathatatlan sajátja, hogy másoknak mintát adjon, dialógust folytasson a környezetével, prófétai látását megossza az érdeklődőkkel. Semmi sem ártott jobban a keresztényeknek, mint amikor a hatalomba befészkelődve próbáltak rendet teremteni társadalmi-politikai kérdésekben.

Többen szóvá tették már előttem, hogy az Isten - Haza - Család jelszavak nem tipikusan keresztény értékeket fogalmaznak meg, bár nagyon szépen csengenek. Minden épeszű pogány ember szereti a maga isteneit, nemzetét és vérségi kapcsolatait. A hiteles kereszténységet éppen az jellemezte minden időben, hogy felül tudott emelkedni a nacionalista széthúzáson, és gyűlölködés helyett a bizalom, az újra kezdés lehetőségét kínálta válogatás nélkül minden követője számára. Az ellenség szeretete, a személy elsőbbsége a törvény betűjével szemben, a hetvenszer-hétszer való megbocsátás az az út, melyen a Megváltó tanítványai járnak. (Aki nem hiszi, járjon utána!)

Önmagában az is szerencsétlen történet, hogy Magyarországon a vallásos hit a konzervatív, jobb oldali szinonimájaként működik. Az pedig minden vallási perverzió netovábbja, hogy egyes egyházi és állami vezetők még mindig a konstantini modellel kacérkodva kívánják egymás helyzetét legitimálni. A Római Katolikus Egyház II. vatikáni zsinata világosan elutasítja ezt a törekvést, amikor azt tanítja, hogy „az a sajátos küldetés, amelyet egyházának adott Krisztus, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű”, mert az az erő, amelyet a társadalomnak adhat, „az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó hatalom gyakorlásában”. (Gaudium et spes 42.)

A Magyar Köztársaságban mindenki szabadon gyakorolhatja vallási meggyőződését anélkül, hogy bármelyik közösség államegyházi törekvésének teret adnánk. A kereszténység társadalmi szerepét politikai eszközöktől mentesen is képes életre váltani. Csakúgy, mint Alapítója, aki minden földi hatalom nélkül élt és halt meg.