Bátran viseld!

A ma reggeli bicizés alatt kedvenc gondolatomat ízlelgettem, miközben a forgalom csordogált, hömpölygött mellettem. A liget fái között szeretem nézni az ébredező napot. Ugyanezt nézte a Petrovics fiú is, amikor "lelkem napsugara" stílusban, lúdtollal írt. Vajon kik és hogyan fogják látni pár száz évvel utánunk?

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sistergve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

(Pilinszky János: Magamhoz)