A minél pofátlanabb berendezkedésnek persze vannak elszánt, nem szégyenkező támogatói. Ők azok, akik hangosan igenlik: legyen csak diktatúra, minél keményebb. Sújtson, ahova köll, menjen a szólásszabadság a kurvaanyjába, igenis legyen a Párt kezében az egész nyilvánosság, és kussoljon, akinek nem tetszik: aki nincs velünk, az ellenünk van. Megértést és leereszkedést érdemelnek. Ők azok, akik kicsit korábban a középkorba vágytak, és el sem tudták képzelni, hogy nem földesurak, hanem szarrá szopatott zsellérek lennének ott. Most sem jut eszükbe, hogy a diktatúrában mennyire könnyű a más farkának a rosszabb végére kerülni, főleg ha nincs hol panaszkodni. Nem kell hozzá más, csak egy bővérű helyi káder. Szegény szerencsétlen, rövid emlékezetű magyarok.
Ami eddig történt, arra egyetlen jóhiszemű magyarázat van: hogy ez egy bonyolult vicc, aminek még hátra van a poénja. Olyan, mint az áldokumentumfilmek: egyre hihetetlenebb képtelenségek következnek, aztán a végefőcímben elárulják, hogy nem is igaz, csak a hiszékenységünket tesztelték. Még lehet, hogy Orbán kopaszra borotválja a fejét, és az aranytojást tojó tyúkról kezd mesélni, búzamezőben fényképezkedik, kiscserkészeket tapogat. És a sleppje ezer jelenetben adja elő, miért is kellene gyűlölni a komcsikat, miért gyűlölték ők húsz évvel ezelőtt. De még mindig remélem, szeptemberben a miniszterelnök visszaveszi a haját az őrült vakáció után, bejelenti, hogy ez egy nagy bohózat volt, és attól fogva komolyan veszi magát. Felőlem beszélhet csúnyán is, csak mondja már.
A másik lehetőség, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, dermesztő. Akárhogy vigyáztunk: visszajöttek a kommunisták.
A teljes cikket itt találod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése