Arra is gondoltam, hogy nem 43 éves leszek, hanem 43 évnyi gazdagságom lesz idén szeptemberben. Senki kedvéért nem hagynám el azt a három évet, amit értelmi fogyatékosok között tölthettem. Azokat a naivan kedves időszakokat sem, amikor a papságra készültem. Nem lennék önmagam a Janival együtt megélt hét év nélkül... Ez vagyok. Így lettem azzá, ami most látható. Ez az én arcom - az én történetem. Ehhez lehet kapcsolódni, vagy nem. Ezzel tudok társulni, vagy nem.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
"Magamban élem át mindazt, mi hátra van..." Ez nem viszony, hanem döntés kérdése. Lehetnek még útitársaim, lehetnek közös céljaink, közös álmunk, ébredhetünk egymás karjaiban. De ettől nem lesz egy életünk. "Te te vagy, és én én vagyok, s ha mi véletlenül egymásra találunk, az csodálatos. Ha nem, nincs mit tenni."
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A Szigeten sétálva beszélgettünk még a születésnapokról, ünnepekről. Olyan jó, hogy úgy döntöttünk kis körben: nem szállunk be a kampányszerű ajándékozásba, kényszer-örömködésbe. Akkor ajándékozunk és annak, aki és amikor eszünkbe jut. Mit is írt erről MM?
Vándorlásunk idején két alkalommal tartottunk ünnepséget egy-egy tehetség tiszteletére. Senki nem szenvedett hiányt az elismerésben, mindenkit megünnepeltek, de a születésnapokról nem emlékeztek meg - hiszen sokkal nagyobb dolog az, amikor az egyéniséget, az életben tanúsított rátermettséget illetik dicsérettel. Szerintük az idő múlása arra szolgál, hogy az ember lehetőséget kapjon a fejlődésre, hogy bölcsebbé váljon, kiteljesítse önmagát. Ha valaki előrelép az előző évhez képest - és ezt neki magának kell éreznie -, bejelenti a többieknek, és megünnepelteti magát. Aki tudja, hogy jobb lett, elért valamit, azt az egész közösség megdicséri.
Egy alkalommal azt az asszonyt köszöntötték, kinek tehetsége (ahogy ők mondják: orvossága) a hallgatás képessége volt. Titoktartónak hívták. Ha valaki beszélgetésre vágyott, vagy ki akarta önteni a lelkét, meg akart szabadulni valami nyomasztó dolog súlyától, vallomást szeretett volna tenni, ez az asszony mindig rendelkezésére állt. A beszélgetést bizalmasan kezelte, tulajdonképpen nem adott tanácsot, de nem is ítélkezett. Tenyerébe vette az illető kezét vagy fejét, és meghallgatta. Bátorította a rászorulókat, hozzásegítette őket, hogy megoldják a dolgokat, hogy meghallják, amit a szívük diktál.
Eszembe jutottak az otthoni emberek: fiatalok tömegei, akiknek nincsen céljuk, példaképük; a nincstelenek, akik haszontalannak érzik magukat, a kábítószer rabjai, akik egészen más, vélt valóságban akarnak élni, nem abban, ami körülveszi őket. Bárcsak magammal hozhattam volna őket ide, ahol láthatnák: milyen kevés is elég ahhoz, hogy az ember a köz javára legyen, milyen nagyszerű érzés ismerni értékeinket, és igazi próbára tenni magunkat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése