Protección de mochila - esőborítás

Hazafelé kerekezve, az utolsó kilométereken elcsípett az eső. Szép, nyári, langyos víz. Kicsit meg is lepődtem, még nem áztam el biciklin. Ösztönösen behúzódtam egy kis fa alá, amíg elcsitult az áldás. Hamar folytatni tudtam az utat, a zöldségesnél már a megmosott szamarat kötöttem ki az ajtóhoz. Norbi, egyik Izmael klubos fiú mesélte, hogy rendeznek olyan túlélő túrákat, amikor egy késsel és valami vízzel kell eltölteni kb. 24 órát a "vadonban". Földön aludni, fázni még csak-csak. De esőben összegubózni, az már nem olyan kóser. Erős a gyanúm, hogy a portugál Caminón sok csapadék lesz, ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy az esőkabáton túl - ami egyébként a hátizsákot is védi rendesen - veszek egy külön borítást, kisebb zárporok idejére.

A fa alatt várakozva elnéztem a bugyborékoló, sűrű függönyt. És ott eszembe jutott Marlo Morgan egyik sztorija:

Egyszer csak leszakadt az ég, a ferdén bevágó esővíz patakokban folyt a földön. A felhőszakadás hangja messziről olyan volt, mintha dübörgő vonat közeledne. Éreztem, hogy remeg alattam a föld. Óriási esőcseppek hullottak az égből. Villámcsapkodás és irtózatos égzengés tette próbára az idegeimet... A szakadó esőben és a mennydörgésben is meghallottam az újabb zajt. Olyan erősnek és félelmesnek tűnt, amilyet még nem hallottam életemben. Ooota rám kiáltott: - Kapaszkodj meg egy fában! Simulj hozzá szorosan! - Csakhogy nem volt fa a közelemben. Ahogy körülnéztem; valami furcsát láttam végigsöpörni a sivatagon. Hatalmas volt, fekete, legalább tíz méter szélesés nagyon gyorsan gurult. Felém tartott, és mielőtt észbe kaphattam volna, elért.

Rengeteg víz, örvénylő, tajtékzó, sáros áradat zúdult rám. Elkapott a zuhatag, maga alá temetett.Levegő után kapkodtam. Kinyújtott karral próbáltam megkapaszkodni valamiben, akármiben... Aztán amilyen gyorsan jött, ugyanolyan hirtelen elmúlt az ítéletidő. Az utolsó nagy hullám után a víz apadni kezdett. Kövér esőcseppeket éreztem a bőrömön. Fölfelé fordítottam az arcomat és hagytam, hogy az eső kimossa szememből a sarat... Feltünedeztek a többiek, nemsokára újra együtt voltunk. Szerencsére senkinek sem esett komoly bántódása. Éjszakai takaróink azonban elúsztak. Társaim egymás után tekerték le magukról a ruhát, és amúgy csupaszon igyekeztek kimosni az anyag ráncaiban, hajtásaiban lerakódott iszapot, hordalékot.

Miután elállt az eső, felöltöztünk. Megvártuk, amíg megszárad a ruhánk, azután kiráztuk belőle a maradék homokot. A meleg levegő gyorsan elpárologtatta a nedvességet, és a bőröm olyan lett, akár a festőállványon kifeszített vászon. Ekkor értettem meg, hogy a bennszülöttek miért nem szeretnek ruhában járni...

Azon lepődtem meg igazán, hogy az egész kaland szinte csak egy pillanatnyi ijedelmet okozott. A viharnak köszönhetően eszembe jutott az élet nagyszerűsége, a hozzá való ragaszkodásom. A halál közelsége rádöbbentett, hogy öröm és kétségbeesés forrása kizárólag önmagunkban keresendő. A szó szoros értelmében mindenünk eltűnt, nem maradt másunk, csak a rajtunk lévő gönc. Elvesztek az apró ajándékok, emlékek... Választhattunk: elfogadjuk-e, ami történt, vagy siránkozunk felette. Tárgyaim elvesztéséért leckét kaptam a függetlenségből: a tapasztalatot kell inkább becsülnöm.