Ma reggel ismét ritka dolog történt velem. Már becsukódtak a metrókocsi ajtói, amikor észrevettem, hogy elfejeltettem kiszállni. Mivel volt időm, továbbdöcögtem Kőbánya-Kispestig, majd vissza...
A második kötet közepén tartok, kezdenek természetessé válni a varázslatok és a karakterek. Már Hermione minden-lében-kanál természete sem idegen, csak ez a Lockhart ne zavarná a vizet. Egomán vonásai súrolják az elviselhetőség határát, de amit a kviddicspályán Harry kezével tett, az a minősítést kerülő értékítélet szerint is szélhámosság.
Tegnap, az ebédnél Csabi arra az érdekes szempontra hívta fel a figyelmem, hogy Harry személyéből hiányzik az a lázas tudásvágy, ami eminens barátnőjét nagyon is jellemzi. Mintha nem tenne meg minden annak érdekében, hogy a lehető legjobban felkészüljön a feladatára. Gilderoy Lockhartban ez a mulasztás beérett volna?
Komolynak tűnik az intés, hogy amikor a mutatóujjunkat valakire szögezzük, akkor legalább három ujjunk magunkra irányul. Elgondolkodtam a saját szorgalmamon. Mennyiben áll még "Az életet csak fortissimo-ban érdemes végigcsinálni!" jelszó? Tudok-e lelkesedni a sok apró, átláthatatlanul kusza kis feladatomért? Hűséges vagyok-e a céljaimhoz, a rám bízott képességekhez? Felelősen mondok nemet vagy igent a választásaim során? Jajj...
1 megjegyzés:
Nem tudom, tudod-e, de Rowling saját elmondása szerint az egyetlen szereplő, akit valódi emberről mintázott, az Gilderoy Lockhart... :)
Megjegyzés küldése