2008. március 26., szerda

Paradigma-koktél 3in1

Az alábbi gondolatsor a Küng - Mérő - Heller hármas olvasása során állt össze számomra. Felkínálom népgazdasági hasznosításra:

Néhány közösség megragadt szó szerint a középkori paradigmában; nem csak öltözködését, hanem inkább szellemi világát tekintve. A katolikus egyház például szinte mindent megtett annak érdekében, hogy lehetetlenné váljon az újkorban. Már Descartes is attól tartott (a Galilei ügy idején), hogy betiltják a könyvét. A természettudományokkal szembeni téves viszony folytatódott a születő demokráciával, és a "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavait zászlajára tűző francia forradalommal kapcsolatos negatív beállítódással. Ezt a sajnálatos folyamatot vitték tovább az emberi jogokkal, a sajtó-, a vélemény- és vallásszabadsággal kapcsolatos elítélő nyilatkozatok.

Ez a nagy paradigma a zsidóság esetében kiterjedt az egész rabbinikus zsidóságra. A második templom lerombolása, a zsidóságnak az egész világban való szétszóratása (galut) után ez volt a túlélés csodája. Ennek során mindvégig a rabbijaikra voltak rászorulva, nem volt már királyuk, nem voltak már papjaik, elvesztették a templomot és Jeruzsálemet. Elvesztették az országukat, de mindig megmaradt a Tórájuk, megmaradtak a szokásaik. A veszély azonban az, hogy mindeközben nem veszik észre: a körülöttük lévő világ gyökeresen átalakult. A zsidóság ezt már a 19. században érzékelte. Ugyanez érvényes az iszlámra és a kereszténységre is. Középkoriak az olyan intézményeink, mint a latin mise, a magángyónás, a 11. századtól egyetemesen kötelező cölibátus vagy a nők alárendelt helyzete az egyházban. Mindenekelőtt pedig középkori a centralisztikus rendszer, melyben valaki áll odafenn, majd a piramis lépcsőin lefelé haladva helyezkednek el funkciót betöltők (a bíborosok, metropoliták, püspökök, papok, lelkészek) végül pedig a világiak, akiknek igazából nem lehet beleszólásuk a közösség ügyeibe. A II. vatikáni zsinat korrigálta ezt a képet, kimondva, hogy a hierarchiától fontosabb az Isten népe meghatározás, amely zarándokúton van a teljesség felé. Ez az eredeti újszövetségi egyházi alkotmány, minden más "középkori", reformációellenes és antimodernista.

Általában egy tudományban akkor szokott egy átfogó metaszint megjelenni, amikor a fogalmak reménytelenül elbonyolódnak, és a megfejthető rejtvények egyre barokkosabbá válnak. A jelenség olyan modellek megjelenéséhez vezet, melyek segítségével már nemcsak közvetlenül a jelenségek elemezhetők, hanem az őket létrehozó működési formák, általánosabb elvek is. E szabályszerűség alól nem képez kivételt a teológia - az Istenről szóló beszéd - sem.
A tudós nem a levegőből veszi modelljeit: meglévő sémákra építi őket, vagy ha saját tudománya háza-táján nem talál ilyet, megkísérelheti mások bevált sémáit adaptálni. Ötszáz évvel ezelőtt a fizika repülési hajlamokról beszélt. Az éter vagy a fénykorpuszkulák homályos fogalmai döntő áttörést hoztak azzal, hogy paradigmákat adtak, melyek keretei között már megkezdődhetett a tudomány nevű rejtvényfejtés. A paradigma jelenléte teszi lehetővé, hogy sok kísérlet, a jelenségek feltárása egymásra épüljön, és akár az eredeti paradigma megkérdőjelezéséhez vagy meghaladásához is vezessen. Semmi okunk arra, hogy a meghaladott paradigmákat lenézzük, a fizika később elvetett paradigmái alapozták meg a technikai forradalmakat.

Csak nagyon súlyos okok kényszeríthetnek egy tudományágat arra, hogy paradigmát váltson, hogy szakítson a rejtvényfejtés jól bevált, izgalmas, szórakoztató és eredményes korábbi módjával. A fizika, a kémia vagy a biológia megért már néhány fájdalmas paradigmaváltást, alighanem ezért érezzük fogalmaikat annyira letisztultnak, meggyőzőnek, hitelt érdemlőnek. A klasszikus természettudományok története is azt mutatja, hogy szégyenkezésre semmi ok: dolgozzunk azzal, ami rendelkezésünkre áll, és lássuk, mire vezethet egy ilyen szintű paradigma.

Attól, hogy egy régi természettudományos felfedezés feledésbe merül, még senkinek sem támadt komplexusa. A tudományos emlékezet nem őriz egy kollektív identitást, s így nincs alávetve e kollektív identitás traumáinak sem. De kimondani az igazságot nem elég. Ahogy Kierkegaard mondja, az igazság szubjektivitás. Az igazság akkor igazság, ha annak megfelelően élek, ha az egész egzisztenciámat érinti, ha érte felelősséget vállalok. Ez a kinyilatkoztatott igazság karaktere.

1 megjegyzés:

Balázs írta...

Rengeteget gondolkodtam/-om azon, hogy mi lehet egyrészt a vallásnak, másrészt a teológiának az a metaszintje, amely új paradigmául szolgálhat a jövőben (mármint az emberiség maradékának...).