Az a bizonyos levél

Szia Apu!

Idén leszek 43 éves. Nem tudom már felidézni, mikor is beszélgettünk mi utoljára. Abban sem vagyok biztos, hogy tudtunk-e valaha komolyan találkozni egymással. Csak emlékkockáim maradtak rólad. Még elevenen él bennem az a pillanat, amikor szomorúnak láttalak, mert gyerekként tettem egy olyan kiszólást, hogy nem emlékszem már Sándor mamám arcára. Talán benne volt ebben az a tény is, hogy a te anyádról volt szó, de az még inkább – és ennek hangot is adtál akkor -, hogy elfelejtjük azokat, akik szerettek bennünket.

Ezeket a sorokat most magyarul írom neked, azon a nyelven, amit tőled is kaptam – ugyanúgy, mint testi kromoszómáim felét. Sokáig nem szerettem a nevedet viselni, mert a gyerekkorom zaklatott periódusaira emlékeztetett. Arra, hogy zűrös volt a családi életünk, feszültségekkel és bizonytalansággal teli. Én pedig békére, nyugalomra, egyensúlyra vágytam. Ma is.

Örömmel tölt el az a gondolat, hogy az életem ünnepi eseményeinél (konfirmáció, katonai eskü, papszentelés) jelen voltál. Valószínű, hogy büszke is voltál rám végig. Sajnálom, hogy ezt mind a ketten szemérmes hallgatással lepleztük egymás előtt. Visszagondolok azokra a vasárnap délutánokra, amikor kikísértél a buszmegállóhoz, ahogy a kollégiumba visszautaztam. Néha félórákat is ott ültünk egymás mellett csöndben. Kínos, szűnni nem akaró csöndben. Tehetetlen voltam akkor. Ha visszahozhatnám ezeket a helyzeteket, ma megkérdeznélek: Miben láttad az életed céljait, sikereit? Mire jöttél rá, mi aggasztott téged a világgal kapcsolatban? Szeretném tudni azt is, hogy: Milyen volt ’56-os kiskatonának lenned? Hányszor voltál szerelmes? Milyen volt számodra, amikor megszülettem, járni, majd beszélni kezdtem... ? Hogyan élted meg annak a tényét, hogy nem leszek gazdálkodó, de még rendőrnyomozó sem (ami nagy álmod volt velem kapcsolatban)? Szégyenkeztél-e azon, hogy meleg vagyok? Bántottak-e mások, amikor felvállaltam magam a nyilvánosság előtt? Csupa kérdés.

Szeretném, ha tudnád, hogy sok kedves emlékem is van a gyerekéveimből, és minden borzalom mellett sokat jelentenek ezek is. Köszönöm, hogy vállaltál és dolgoztál azért, hogy elindulhassak az életben. A szénakaszálás izzadtsága árán volt minden nap friss tejünk; a reggeli állatgondozás és földművelés teremtette elő a megélhetésünket. Én azt akkor nagyon természetesnek vettem, pedig ott állt mögötte a te hűséged és naponta vállalt áldozatod.

Szeretném, ha részese lennél az életemnek, a sikereimnek és a melléfogásaimnak is. Elmesélném neked, hogyan látom én a helyemet ebben a valóságban, mi örvendeztet meg és mi tart lázban engem. Jó lenne átvenni sok tapasztalatot és technikai tudást tőled, hogy folytatója lehessek az örökségednek. Szeretném, ha elégedett lennél a mostani állapotommal. Ha azt látnád, hogy jó mederben folyik és boldog az életem. Sajnálom, hogy nem lehettünk "mintacsalád". Sajnálom, hogy nem volt módom az alkoholizmusod útjába állni, legalább elgondolkoztatni téged...

Képzeld, még mindig tanulok! Pár éve kezdtem görkorcsolyázni; most spanyolra, pszichodrámára járok; megismertem olyan furcsaságokat, mint EMK, TA. Az edzőterem is új felfedezés, biciklivel járok munkába Budapesten keresztül, és készülök a második Caminóra. Vannak barátaim – nagyon fontos nekem, hogy ragaszkodjanak hozzám, elismerést, biztatást kapjak tőlük. Kicsit elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy ezek egy részét megtapasztalhattam volna otthon is. Néha úgy látlak a magam filmjében, mint egy hiányzó kockát; átlátszó és súlytalan vagy, ha az apa-fiú kapcsolat után kutatok. Pár kisgyerekkori kellemes hangulaton kívül nem talállak. Eltűntél, mint ahogy én is idejekorán kiszálltam a te életedből. Milyen lenne vajon, ha idős bácsiként mellettem élnél? Naponta látnálak, mesélhetnél végre nekem, és ... rendesen elköszönhetnék tőled a halálod előtt.

Tudod mit?! Változtassunk ezen a befejezetlen történeten! Szeretnék a fiad lenni, aki őszintén felnéz rád, büszke arra, aki vagy, akivé lettél. Szeretném megélni, hogy fontos vagy nekem, gondoskodhatok rólad és szép öregkorod van. Ha jóvátehetjük azt, ami már megtörtént, és személy szerint veled is, akkor most a fantáziám segítségével, virtuálisan begyógyítom a sebeinket. Magamhoz ölellek úgy, mint még eddig soha. Ez az új találkozásunk szülte közösség lesz a jövőben az ÉN családom, az ÉN kedves múltam, az ÉN támaszom és egyben dicsekvésem.

Erről még nem beszéltünk: voltak már kapcsolataim. Most éppen egyedül élek. Hiányzik nagyon, hogy valaki szeressen és elfogadjon, egyetlen legyek számára, fel nem cserélhető gazdagsága a napjainak. Szinte alig merem elhinni, hogy ez még lehetséges, megtörténhet a csillagok alatt. Azok az ölelések, azok a simogatások hiányoznak, amiket tőled is kérek most. A francia Caminón sokat töprengtem arról, hogy van-e iránya a létezésnek és benne nekem. Jó volt úton lenni, látni azt az egyszerű és magyarázatra nem szoruló életet, amit veled közösen is jártunk, két lábbal a földön. Szeretnék egy házat, kutyát (pontosabban: magyar vizslát) és vidéki nyugalmat.

Szeretném, nagyon akarom továbbadni valakinek azt, amit tőled kaptam: elindítani az önállóság felé. Öröm lenne számomra, ha az utódom olyan szeretettel nézhetne majd a síromra, ami engem eltölt, ha csak a kopjafádra gondolok. Hűséges vagyok ahhoz a küzdeni tudáshoz, tisztességhez és kiszámíthatósághoz, ami ott volt benned is, a hétköznapok porával-kormával keveredve. Nem hiszek már a kifestőkönyv-mennyországokban. Lehet, hogy elmúlunk mi is, mint az árnyék, és egyedül az emlékezés őrzi meg a tekintetünk, a mosolyunk vibrálását. Ebben az esetben a halálom napjáig még életben tartalak, mint sírkő a rávésett jeleket. Hogy akkor majd találkozunk-e ismét, nem tudom megválaszolni. Amennyiben mégis, ezt szeretném neked elmondani újra. Lehet, hogy ott nem is kell már felolvasni semmit, csak engedjük, hogy "sírásunk felszabadítsa a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk"...