Dobby régi-új feje

Remélem nem szorul fejátültetésre Dobby házimanó. Kollégája, Winky mégis úgy számol be róla a világkupa döntő díszpáholyában, hogy a fejébe szállt a szabadság, bért akar a munkájáért... Pedig korábban ő is azt vallotta, hogy egy házimanónak ne legyen öröme az életben, és keservesen megszenvedte, ha engedetlen volt gazdája iránt.

A kritikai pedagógia Paolo Freire tollából született, aki Brazíliában az igazságtalanság és elnyomás jelenségének kihívására igyekezett válaszolni. Főműve: Az elnyomottak pedagógiája magyarul sajnos még nem jelent meg. A szerző merít mind a keresztény perszonalizmusból, mind az egzisztencializmusból és a humanisztikus pszichológiából is álláspontjának kialakítása során. Jellegzetes, hogy Lenintől és XXIII. János pápától egyaránt találunk idézeteket a művében; az akkoriban születő felszabadítási teológiával szintén kölcsönhatásban van a freirei gondolat. Munkája során azt látta, hogy vannak olyan hátrányos helyzetű személyek és csoportok a társadalomban, akik csöndre vannak ítélve, mert hangjuk nem tud megszólalni a közösségben. Ők az eltárgyiasultság állapotában vannak, amit a halál metaforájával ír le. Némaságuk egyik oka, hogy az elnyomottak sokszor magukban hordják az elnyomókat (elvárásaikat, céljaikat), s ezért sem tudnak kilépni a helyzetükből. A forradalom a szeretet cselekedete még a hatalmon lévőkkel szemben is, mert az ő érdekükben is történik, hogy ők szintén emberibbé váljanak. Az elnyomottak felszabadítása, egyenjogúságuk bátorítása egyben emberi mivoltuk kiteljesedését jelenti, s ez megszünteti az elnyomók-elnyomottak halálos kettősségét a világban.

Bármely hatalmi rendszer célja, tudatosan vagy tudattalanul, a jelenlegi helyzet fenntartása: annak a gazdasági és politikai állapotnak, amelyben kevesek gazdagok és kiváltságosak, a többség pedig tartósan szegény vagy legalábbis kispénzű.
El lehet indítani új programokat, de ha nem szervezünk csoportokat, amelyek fenntartják őket, ezek az iskolák valószínűleg hamar visszacsúsznak a korábbi állapotukba. Sok baj van az oktatásunkkal, viszont kevesen látják, hogy mi a "jó" bennük: a régi rendszer eléri velük a célját.

Nevezetesen:
-- Fenntartja a kasztrendszert (a privilegizált tanulók sokkal felkészültebben érkeznek és emiatt sokkal nagyobb eséllyel sikeresek lesznek).
-- Megtanítja a diákot külső jutalomért (érdemjegyekért) küzdeni, ennek köszönhetően később képes lesz a fizetésért dolgozni, még akkor is, ha nem érdekli a munkája.
-- Végül a legborzasztóbb, hogy képviseli a tekintélynek való engedelmesség eszményét.

Az erőszakmentes kommunikációval nem célunk bármit is megkapni (nyíltan vagy csellel), hanem olyan emberi kapcsolatot kívánunk teremteni, aminek eredményeként mindannyiunk szükséglete kielégül. Ha célunk csupán más emberek viselkedésének megváltoztatása vagy akaratunk minden áron való érvényesítése, az EMK nem nekünk való.

A tisztánlátás érdekében fontos, hogy képesek legyünk megfigyelni, amit a másik ember tesz, anélkül, hogy abba kritikának tűnhető értékelést kevernénk. A megfigyelés, vagy észlelés leíró jellegű dolgok, mintha egy marslakó szemüvegén keresztül látnám az eseményeket. Az értékelés viszont már az általunk megfigyelt dologgal kapcsolatosan megfogalmazott követelést is tartalmaz.

Mivel az uralás (a sakál) nyelvét tanultuk, a szókincsünk nagyon szegényes, amikor érzéseink leírására szeretnénk használni. Olykor használjuk az "érzés" szót, valójában mégsem érzésünket fogalmazzuk meg. Negatív következményekkel járhat, ha nem tudjuk vagy nem akarjuk kifejezni az érzéseinket. Olyan gondolkodást nevelt belénk a világ, amely szerint a hibát másokban kell keresnünk, ha nem kapjuk meg azt, amire szükségünk van. Az EMK tudatosítja bennünk, hogy amit mások tesznek vagy mondanak, az nem lehet érzéseink kiváltó oka, legfeljebb ösztönzője.

Az érzések abból származnak, hogy megkapjuk-e, amire szükségünk van, vagy sem. Mások minősítése, bírálása, elemezgetése és megítélése voltaképpen saját szükségleteink álruhába bujtatott kifejezése. Minél közvetlenebbül tudjuk összekapcsolni az érzéseinket a szükségleteinkkel, annál könnyebbé válik mások számára, hogy együttérzéssel forduljanak felénk.

Záróakkordként szolgáló lépés: közölni a másikkal, hogy mit tehet azért, hogy megkapjuk azt, amire szükségünk van. Érdemes pozitív módon azt kiemelni, amit kérünk, és nem azt, amit visszautasítunk. Amennyiben konkrét cselekedetet kérünk és kerüljük az elvont megfogalmazásokat, társunkat a kapcsolat ébrentartásához segítjük hozzá.

Hasznos, ha tisztában vagyunk a kérés és követelés közötti különbséggel. (Amikor másokat hibáztatunk, gyakran azt reméljük, hogy sikerül bűntudatot keltenünk bennük.) Ha biztosítom a társamat arról, hogy tudom az indulataimat (igényeimet) keretek között tartani, és szabadsága van igent vagy nemet is mondani, akkor felszabadítom őt a büntetés fenyegetettségéből. Amennyiben reális félelme van aziránt, hogy hibáztatni fogom őt, akkor a követelésem hatására csak két választása marad: vagy meghunyászkodik, vagy lázad. Mindkét esetben kényszerítve vagy korlátozva érzi magát, és emiatt nem valószínű, hogy együttérzően reagál majd.