Meg egy kis dicsekvest viselj el Kedves Naplom! Azt hiszem, hogy jo szimatom van a vendeglok felderiteseben. Tegnap este Melide foutcajan setalva be-be kukkantok a kavezok ajtajan, van-e zarandok menu. Furtokben lognak a kulfoldiek, tovabb megyek, vissza iranyba. Az egyik kis bejarat mogott hatalmas femfazekakban levest kavargat ket asszonysag, kisfiu szaladgal "labalatt". A massziv, lakkozott asztalok meg arvak, mintha eskuvore keszitenek a hatukat. A terem szinte ures, megsem... a hatso reszben iszogatnak a Haromkiralyok.
[Ez a nev kis magyarazatra szorul: mahoz ket napja egy felreeso padra zuhantam le, hogy kifujjam magam. Csak ugy, szinte jatekbol az arcomat a tenyerembe temetve. Kiborult zarandok kepet mutathattam, mert ok harman kulon-kulon odaleptek hozzam: kerek-e vizet, vagy valamit enni; minden rendben van-e... olyan cukik voltak.]
GasparMenyhartBoldizsar rogton kernek nekem is cserepkupat (amolyan bajnaieskuvoset) es megkinalnak a kozos tanyerjukon gozolgo fott disznofullel is - ami gyerekkorom ota egyik gyengem. Bar menut rendelek, a borosuvegjeink keverednek az asztalon, mint a jokedvunk es a nevetesunk. Rajottem: ezekert a vacsorakert erdemes ide eljonni. A templomba is beugrottam idefele jovet egy belyegzo es rovid csond erejeig, de nem varom meg a mise kezdetet. Az igazi eucharisztia itt zajlik, az asztalkozossegben. Beszelegetunk, kozben tisztul a kep: Jose es Manolo testverek, Barcelonaban rendorok mind a ketten. Igaz, lattam a zsaruigazolvanyukat. A harmadik magus (Jorge) amolyan szenignaci kepu, aszketa kulsovel megaldott figura. O a rangidos koztunk, soforkent keresi a kenyeret.
Elmondom nekik, hogy jovo evben visszajovok es Barcelonaban toltok legalabb hetet. Erre Manolo papirt ragad es listat ir nekem, mit kell feltetlenul megneznem majd: Catedral, Sagrada Familia... (jo hosszu felsorolas). Kioktat arra is, hogy a penztarcamat ott majd a belso zsebemben hordjam, es lehetoleg ne nagyon nezzek ki bameszkodo turistanak. az egy masik Spanyolorszag, kevesbe ajtatos, mint a camino nyujtotta kep. A bor csak csuszik lefele a vacsoraval egyutt. Megint sikerult Isten kegyelmebol degeszre ennem magam. A hely szep lassan megtelik elettel, pezseg-vibral a levego. Manolo elmeseli, hogy juniusban halt meg az anyukajuk. Ket credencialja van, az egyik sajat nevre, a masik a mama nevere szol. Halal elott azt kerte tole, hogy vigye el a rozsafuzerjet Santiagoba. Gondosan becsomagolva hordja a zsebeben, most kiveszi es felem nyujtja. Szep, igazan izleses olvaso, fem szemei kagylo formajuak, a kereszt is camino-marka. Elszkadt egy helyen a lanc, mint az elet fonala. Egycsapasra meghatottsag es gyasz furcsa szomorkas-edes egyvelege lesz urra kozottunk, mindenki hallagat kicsit. Szavak nelkul is ertjuk egymast. Aztan jon a pincerno, ujabb uveggel felszerelve es folytatodik a fieszta. Valamit sikerult megismernem a spanyol lelekbol...
Kerdezik, hogy miert vagyok itt; meselek magamrol. Dicsernek (mar nem eloszor az uton), hogy otthagytam a szerzetesrendet. Ok sem kedvelik a "nemet papat" es csapatat, inkabb a Real Madrid-ot. Azt mondjak meg, hogy az ut gyumolcsei kesobb fognak beerni es nagyon fontoljam meg, kinek es mit meselek el rola. Jo lesz vigyazni, mert kozel a hazarepules oraja. Kisse tantorogva hagyom el a tett helyszinet, szerencsere lejt az ut az albergueig. Fogmosas, esti ritualek utan vegre kunyujtoztatom a testem. Hajnalban gyomoreges ebreszt, a feher bor megsem volt jo otlet...
Reggel sotet erdon at megyek kb. egy orat megint, csak a kis fenyem pasztazza az osvenyt. Olyan valoszinutlen ez az egesz... Disznok kuncogasa hoz vissza a realitasba: a szomszed tanyan egy tobb szintes teherautora (inkabb kamion meretu) terelgetik oket. Gondolom a vagohidon vegzik sonkakent; csak odafele lesz az ut szamukra. Az elmulas jon, omlik minden csapbol. Sok halottam huzza a zsakomat, talan attol is ennyire nehez, nem a vizes ruhaktol? A homaly olyan suru, hogy a patak tukret is utnak nezem, es nem ertem, miert nincs rajta sehol a sarga nyil. Hatalmas, gombolyded feher kotombokbol "acsolt" hid vezet at rajta, csak nem csuszok bele!
Vattacukor kepet festenek a paras retek, most mar ertem, miert nincs egy szaraz ruham sem. Aztan szepen emelkedik a Nap es fokozatosan engednek ki fagyott ujjaim is. Meg kicsit csip a hideg. Az oreg kilometerkoveken festik a kagylot es a jeleket, mint a megvenult szekelykapuk ciradait. Holnap este mar Santiago kapujaban leszek, olyan biztos ez, mint a hajnal hasadasa. Feltartoztathatatlan. Bar az elet vege is ennyire kitapinthato lenne! Lehetseges, hogy megis az lesz majd???
Ha egy uri locsiszarral talalkoztam... [folyt. Arany Janos Epilogusaban]
1 megjegyzés:
jo gyorsan elment, igy olvasva is...
majd figyelek arra, hogy ne kerdezzem meg, hogy> na, es milyen volt> ? >P
Megjegyzés küldése