Jézus akták III.

Amikor a zsidó vallási naptár szerint kb. a 4000. évet, a görögök a 194. olimpiát, a rómaiak városuk alapításától a 748. évet számolták, három földrész és kultúra találkozási pontján született egy ember.

"Mintegy 1200 évvel a zsidó nép honfoglalása után gyalogszerrel, ágrólszakadtan járta Izrael útjait, de amikor tanított, »a nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, ahogy az írástudók« (Mt 7,28-29). E prófétát Jesuának hívták. Ez elég gyakori név volt akkoriban, s lefordítva körülbelül annyit jelent, hogy »Isten megszabadít«. Tanítása messzemenően megegyezet nevének jelentésével. Jesua - magyarosan: Jézus - arról beszélt, hogy van értelme az életnek…

És beszélt Istenről. Azt mondta róla, hogy nem zsarnok, despota, akitől rettegni kell, hanem ő maga a Szeretet. És nincs elérhetetlen messzeségben az emberektől, nem a felhők fölött lakik kifürkészhetetlen homályban, hanem jelen van mindenütt, kiváltképp az őt szeretők szívében. A hozzá vezető út nem törvények kényszeres megtartásából áll, hanem a személyre, a Szeretetre mondott igenből, a belé vetett bizalomból.

Beszélt önmagáról is. Azt mondta, ő az Atya küldöttje, ugyanakkor ő és az Atya egyek. Amikor hallgatói azzal áltatták magukat, hogy nincs szükségük az Istenhez való visszatérésre, tekintve, hogy ők Ábrahám leszármazottai, aki pedig utódaival együtt Isten választotta volt, Jézus valami nagyon furcsát mondott: »Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok« (Jn 8,58). Erre meg akarták kövezni. Túl azon, hogy Ábrahám kétezer évvel korábban élt, e kijelentés kifejezett istenkáromlásnak hangzott. Ez az »Én vagyok« nem volt más, mint hivatkozás a héber Jahve (יהוה) szóra, ami pedig Isten szent, kimondhatatlan neve, ahogyan ő maga mutatkozott be Mózesnek (Kiv 3,14). És ez a sehonnai ács a Nevet magára vonatkoztatta! A felháborodást csak fokozta, amikor Jézus elkezdte hangsúlyozni, hogy az üdvösség ugyan a zsidók között kezdődik, de kivétel nélkül minden ember a várományosa. Tanítványokat gyűjtött maga köré, és meghagyta, hogy az általa képviselt örömhírt (görögül: evangélium) minden kor minden emberével ismertessék meg. Azt mondta: ugyanazon hatalommal ruházza fel őket, mint ami neki van; aki őket hallgatja, magát Jézust, s általa az Atyát fogja hallgatni…

A zsidó nép vezetőinek sértett önérzete egy idő után nem bírta tovább. Izrael akkoriban római fennhatóság alatt állt, így nem bírtak teljes joghatósággal. Mindazonáltal eldöntötték, hogy Jézust ki kell vonni a forgalomból. Elfogták és a megszálló római hatóságokkal mondatták ki rá a halálos ítéletet. A kivégzés - úgy tudjuk - a mai időszámítás szerinti 30. év április 7-én történt, a hagyományos megkövezés helyett azzal a halálnemmel, ami egyébként a rabszolgáknak és közveszélyes gonosztevőknek volt fenntartva. Aznap késő délután el is temették, zsidó szokás szerint: a lepelbe burkolt holttestet egy sziklabarlang padozatára helyezték, a bejáratot pedig vagy kéttonnás kőlappal zárták el…

Április 9-én hajnalban a sírt üresen találták... Csak azt nem lehetett ép ésszel felfogni, hogy hová tűnt a test…" (Birtalan Balázs: Halállal lakoljanak?, A homoszexuális ember és a kereszténység, Budapest 1997)

Sem a tetszhalál-elmélet (Jézus csak elájult a kereszten és a hideg sziklasírban magához tért), sem a sírrablás hipotézise, vagy a temetés helyének elvétése nem nyújt megalapozott magyarázatot erre. Az azóta eltelt időben szintén előkerült a tudatos csalás és a tanítványok jóhiszemű hallucinációjának a gondolata is. Mindezek vizsgálata kívül esik ennek az írásnak az érdeklődési körén. Azt viszont megállapíthatjuk, hogy Jézus történeti személy volt. A mi világunkban, egy meghatározott időben élt és halt meg. Halála és temetése történeti tény, mint az is, hogy a sírját üresen találták. Holtteste nem természetes úton tűnt el, de ezen a ponton az empirikus elme nem léphet túl… vagy lemond a magyarázatról, vagy átengedi a helyét a hitnek.

A hit - Trueblood szerint - nem vak ugrás a sötétbe, hanem inkább óvatos lépdelés egy fénysugárban. Világosságot gyújt számunkra annak a felismerése, hogy ez a látható világ, amelyet "Isten úgy szeretett", jóval tágasabb, mint amennyit fel tudunk fogni belőle. A názáreti Jézus azt ígérte követőinek, hogy aki hisz benne "ugyanazokat a dolgokat viszi majd végbe… sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál…" (Jn 14,12). Nem kell tehát megriadnunk attól, hogy nem találunk felmerülő problémáinkra kész recepteket az evangéliumok lapjain. Isten megismerhető a teremtett világot szemlélve, ahogy az I. Vatikáni Zsinat tanítja. Ez a gondolat már Alexandria Kelemennél is felbukkan - abban a keresztény szólássá lett mondatában, hogy - "Hellász minden lámpája Krisztusra világít". Hitünk szerint minden megsejtett jóság, minden felcsillanó szépség valamiképpen a végső igazságra mutat.