2008. április 27., vasárnap

Freud valláskritikája II.

A felebaráti szeretet azonban korántsem érdemli meg azt a gúnyt, amellyel Freud illeti. Ha valóban azt követelné ez a parancs, hogy ugyanúgy érezzünk teljesen idegenek iránt, s ugyanúgy viselkedjünk velük, mint közeli hozzátartozóinkkal, akkor nyilvánvalóan értelmetlen parancs volna. De sem Jézus, sem Szent Pál nem gondolt ilyesmire. A családtagok iránti szeretet, a hitvesi szeretet - amiről Freud beszél -, s az evangéliumi általános szeretet két különböző dolog. A családtagjaink iránti szeretet természetesen meg kell, hogy feleljen az általános etikai követelményeknek, amelyeket elfogadunk, de ez a viszony alapjában véve nem erkölcsi, hanem biológiai vagy érzelmi. Egy férfi vagy nő nem azért "szereti" a párját, mert az erkölcsi parancs, hanem mert erre ösztönzi az erósz. S a gyermekei iránti szeretet sem erkölcsi indíttatású, hanem nárcisztikus eredetű.

A keresztény emberszeretet azonban teljességgel erkölcsi természetű. Nem azt kívánja, hogy egy szintre helyezzük a csavargókat vagy kéjgyilkosokat az élettársunkkal vagy gyermekeinkkel, hogy ugyanolyan gyöngédek legyünk velük, mint a mieinkkel, hanem azt, hogy bennük is lássuk meg az embert, aki szintén szeretne élni és boldog lenni, amint mi, s akiknek ugyanannyi joguk van erre, mint nekünk. S ennek nem mond ellent, hogy a közösség érdekében esetleg bizonyos intézkedésekre szorulhatunk velük szemben. Csak az a fontos, hogy pártatlanul viselkedjünk, vagyis ugyanolyan mértéket alkalmazzunk velük szemben, mint amilyeneket joggal megkövetelnénk magunk számára, ha mi volnánk az ő helyükben. Abban téved Freud, hogy ugyanolyan szintre helyezi az általános felebaráti szeretetet, mint a rovarok, giliszták vagy viperák iránti érzéseinket, amelyek szintén Isten teremtményei.

A mélylélektannal folytatott párbeszéd egyik legnagyobb nehézsége, hogy nyomban a projekció gyanújába keveredik minden esetleges ellenvetés: nem más, mint a kiábrándító és kényelmetlen felvilágosítással szemben egyébként is várható ellenállás. Könnyen visszautasíthatók az ellenérvek azzal, hogy csupán az elhárítási stratégia részei.
A szokásos pszichoanalitikus szituációval ellentétben, amelyben maga a beteg is részt vesz saját lelkiállapotának az értelmezésében, ezzel segítve az analitikus munkáját, Freud kritikájában a vallás, a filozófia és az erkölcs merőben csak a vizsgálat tárgya. Az analitikus beszélgetést felváltja a távolságtartó rekonstrukció. Már kész az ítélet, mielőtt még szóhoz juthatna a hívő vagy a filozófus. Igaz ugyan, hogy vallási (mindenekelőtt zsidó-keresztény) tanúságokra hivatkozik Freud, ám ezeket csakis az analitikus szempontjai szerint elemzi, anélkül, hogy nyilatkozhatnék a hívő, hogy az ő véleménye szerint helyesen értelmezték-e. Ha elsietett elhárítással válaszolnak a vallás képviselői - mint például korábban, de itt-ott még napjainkban is a pánszexualizmus vádjával - csak alátámasztják a gyanút, hogy merő félelmi reakció ez, attól tartva, hogy a vallás legbenső valóságáról rántja le a leplet a freudi kritika.

Amikor Freud meg akarja érteni az ember reményeit és kötelességeit, akkor mindenekelőtt visszatekint, azzal a szándékkal, hogy a lelki energiák múltbeli konstellációjából vezesse le azokat. Így a lelkiismeret követelményei merőben a külső parancsok és tilalmak belsővé válásának bizonyulnak. Természetesen elegendő bizonyítékunk van arra nézve, hogy ezek is, s hogy a vallási nevelés gyakran félelemkeltő eszköz.
Másrészt jogosan tehető fel a kérdés, hogy jól értelmezzük-e az erkölcsi kultúrát, ha csak kényszeredett óvintézkedésnek tartjuk, az eredeti ösztönszükségletek és a kultúra által ránk rótt lemondások közötti kompromisszumnak. Nem szól-e nagyon sok érv amellett, hogy éppen az ragadja meg az ember lelkiismeretét, ami elengedhetetlen érték számára? Ami végső értelmességgel ajándékozza meg életét? Nem megy-e veszendőbe az emberi tapasztalatok rangsora, ha a boldogságvágy sokszínűségét és gazdagságát az élvezet és a kínkerülés egységes kategóriáira vezetjük vissza? Valóban csupán primitív projekcióként fogható-e fel az erkölcsi meggyőződés ráirányultsága Istenre, vagy inkább annak a kifejezéseként, hogy úgy élik át az emberek létüket, mint akik közösségre és abszolút jövőre vannak utalva, amellyel azonban már maguk nem rendelkeznek? Nem különbözteti-e meg nap mint nap az emberi tapasztalás azokat az értékeket, amelyek azért szépek, mert elmúlnak, azoktól az értékektől, amelyek olyan szépek, hogy nem múlhatnak el soha, s nem is kívánhatjuk, hogy elmúljanak, mert nem terhelik meg lelkünket?

Ha Freud vigasztalásként értelmezi a vallást, csak infantilis és illuzórikus vigasztalást ért rajta. A valóságelv és a kívánsággondolkodás föloldhatatlan összeütközésbe kerül egymással, amikor a világ átfogó értelmezéséről van szó. "Abban a pillanatban, amikor az élet értelmét és értékét kutatja valaki, beteg…" - írja Marie Bonaparte hercegnőnek 1937. augusztus 13-án. Helyesen értékeli-e azonban a vallást egy ilyen kváziorvosi diagnózis? Nem tartozik-e az emberi kultúra lényegéhez, hogy az emberiség nem hajlandó beletörődni abba, hogy a világ értelmetlen? Nem ez a vonakodás-e a kultúra mozgatóereje? Ha viszont valaki Freud módjára éppen ebből következtet arra, hogy maga a kultúra is illúzió, akkor jogosan kérdezhető tőle, vajon milyen tevékenységet fejt ki, amikor bírája a kultúrát? Nem kellene-e legalábbis abból a szempontból legitimálnia a vallásokat, hogy ébren tartják a vágyat az abszolút jövő iránt, amelyben egybeesik a kívánság és a realitás? Csak infantilis dacolás volna-e, hogy újból és újból az élet ígéretére hivatkoznak az emberek, s nem engedik át magukat a teljes kiábrándulásnak? A hívő embernek is meg kell tanulnia együtt élnie a gyanúval - éppen akkor, ha felelősséggel vállalja hitét, s nem menekül konok bizonygatásokba.

A freudi kritika a "realitáson" és a "tapasztaláson" áll vagy bukik. Gyakran úgy tűnik, mintha Freud számára teljesen egyértelmű fogalmak lennének, mintha csupán hivatkoznunk kellene az objektív "valóságra", hogy tudjuk miben különbözik tőle a képzelőerő puszta "elképzelése". Abban, amit „tapasztalásnak mondunk, benne rejlik mindig az a mód is, ahogyan értelmezzük a valóságot: kivétel nélkül mindig előzetes valóságfelfogásunk irányítja észlelésünket és tapasztalásunkat. A legnagyobb naivitásra vall, puszta tényekről (bruta facta) beszélni: mindig saját előfeltevéseink alkotják a hátteret, amely lehetővé teszi tények és összefüggések megragadását. A tárgyi-érzéki észlelésen, az empirikus tapasztaláson kívül létezik a "transzcendentális tapasztalás" is, amelyben nem a valóság egyik vagy másik részéről szerzünk tudomást, hanem a valóságról mint valóságról. Nem másról van itt szó, mint a minden tudatos aktust kísérő öntudatról, amely által utólagos megfigyelés vagy befelé fordulás nélkül tudunk önmagunkról, az egzisztencia jelentéséről, a létről mint létről. A valóság és a látszat megkülönböztetésének, az illúzióról való beszédnek lehetőségi feltétele, hogy minden megkülönböztetést és beszédet megelőzően eleve tudomást szereztünk a valóságról a transzcendentális tapasztalatokban.

Vitathatatlan, hogy a vallásos tudat is elfojthat tapasztalatokat, hogy szemet hunyhat a valóság - főként a rossz, a gonosz, a szenvedés realitása - fölött, hogy nem hajlandó tudomásul venni a hit megértetésének a nehézségeit, a vallások történelmi mulasztásait és felelősségét. A hit elsőrendű teljesítménye mégiscsak az, hogy olyan valóságfelfogást hoz létre, amelyben lehetségessé válik a valóság teljesebb tapasztalása. Korunkban kiváltképpen azért problematikus ez, mert megszűnt az a homogén kulturális közeg, amelyben mindenki ugyanannak az értelmezési tradíciónak volt a részese. Világunknak különféle olvasatai vannak, s Freud szándéka ellenére exkluzív világnézetté válnék a pszichoanalízis, ha tagadná a különféle olvasatok jogosultságát.

Nem von le semmit a vallás értékéből, hogy köze van a fantáziához: fantázia nélkül nincs kreativitás, enélkül pedig tudományos előrehaladás, de még egyszerű tudományos kutatás sem. Az igazán döntő sokkal inkább az, hogy milyen komoly élethelyzetekben nyúl a vallás elképzeléseihez. Fikciók is beigazolódhatnak, kiváltképpen akkor, ha bizonyos egyéni és közösségi élethelyzetekben mellőzhetetlen és semmivel sem pótolható szimbolikus értelmezésnek bizonyulnak.

Nincsenek megjegyzések: