"Jézus nemcsak Istentől, hanem más emberektől is származik. Egy asszony méhében alakult ki, tőle kapta testét és vérét, szívverését, taglejtését, anyanyelvét. Egy másik ember életéből ered az élete. Az egyénnek ilyen másoktól való leszármazása azonban nemcsak biológiai. Azt jelenti, hogy Jézus gondolkodásának, szemléletének módját, emberi lelkének jellegzetességeit is előtte élt emberektől kapta. Az ősök örökségével befogadta azt az egymásba fonódó múltat, ami Máriától visszavezet Ábrahámhoz és végül Ádámhoz. Magában hordozta ennek a történelemnek súlyát…" (Joseph Ratzinger: A mustármag reménye)
Már az egyházatyák, akik az emberiség történelmét mindössze 5200 évre becsülték, aggódva kérdezték, hogy miért jött Krisztus olyan későn. Ha most körbenézünk a világban, a saját szemünk is arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy késik a Messiás. Izajás próféta költői képekben így festi meg: "Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kisgyerek is elterelgetheti őket." (Iz 11,6) Ettől a reménytől eltekintve sem úgy tűnik, mintha beköszöntött volna a végidő utáni béke, derű, harmónia. Mit ér hát a megváltás, ha mindebből alig tapasztalható valamicske áldás a jelenben. Aránytévesztés történt volna a részünkről? Miben állhat a feloldása ennek a talánynak?
Mivel az ember megjelenésének pontos dátumát nem tudjuk, mondjuk, hogy másfél millió évvel ezelőtt történt. "Képzeljük el, hogy az emberiség történetét egyetlen naptári évbe sűrítjük bele; ez esetben egy »nap« négyezer évet fog jelenteni. Ebben a sémában tehát január hónapban jelent meg ősünk, a Homo habilis… fölegyenesedve járt, s használta a legprimitívebb szerszámokat. Hordákban vadászott; bizonyára nem tudott úgy beszélni, mint mi, de kétségkívül létezett valamilyen kommunikációs rendszere. A beszéd, amilyennek ma ismerjük, lassan-lassan fejlődött az »év« első három hónapjában. Az emberi evolúciós folyamatról bízvást elmondható, hogy igen hosszadalmas volt és meg-megtorpant: a tüzet eleinte csak a hideg és a ragadozók ellen való védelmül ismerte, s jócskán később jött rá, hogy sütés-főzésre is használható; pattintott kőeszközöket készített; tökéletesedett a vadászmesterségben; lassan koncentrálódott és barázdálódott az agykéreg. Ezzel telt el a nyár, és elmúlt az ősznek is kétharmada, amikor - november elseje körül - megjelent a Neander-völgyi ember. Vallásos hitre utaló jelek december 17-e táján tűntek föl először, a kései Neander-völgyiek temetkezőhelyein. Hipotetikus esztendőnk vége felé, december 24-ére az ember összes nonsapiens vagy primitív formái kihaltak vagy felszívódtak a korszerűbb, haladóbb crô-magnoni emberben. December 28-án kezdődött a földművelés; és történelmünk egésze, az a kurta hat-tízezer év, amiről dokumentumaink vannak, az »év« utolsó két napjára marad. Szókratész, Platón és Arisztotelész december 31-én délelőtt 9 tájban született, Krisztus délben, Kolombusz este fél tízkor. Az év utolsó napjának utolsó órája, 23 órától újév nulla óra nulla percig, felöleli a teljes 19. és 20. századot." (Részlet Teilhard de Chardin SJ: The Appearance of Man [Az ember megjelenése] c. könyvének előszavából; írta Robert T. Francoeur, New York 1956)
A fenti idézet szerint a kereszténység csupán fél napos a világfalu naptárán mérve. Túl fiatal még ahhoz, hogy megvonhassuk az emberiségre gyakorolt hatásának teljes mérlegét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése