Az egyiptomi Mózes II.

Az onbeli papi iskola, ahonnan a monoteisztikus áramlat kiindult, bizonyára túlélte az Ehnaton halála utáni katasztrófát és több nemzedék életében kifejtette hatását. Így elképzelhető Mózes tette akkor is, ha nem a hivatalos Aton-vallás idején élt, és nem állt annak személyes befolyása alatt, csak követője vagy tagja volt ennek az iskolának. Egyik Mózesnek tulajdonított jellemvonás különösen érdekes. Állítólag "késedelmes a szólásra", tehát valami beszédhibája vagy gátlása lehetette, úgyhogy a fáraóval való tárgyalásainál Áron segítségére szorult, akit a hagyomány testvérének nevez. Ez megint történelmi igazság lehet, mivel korántsem hízelgő rá nézve, s új színnel gazdagítja a nagy ember arcképét. Lehet azonban más, fontosabb jelentése is. Az elbeszélés csekély ferdítéssel arra utalhat, hogy Mózes idegen nyelvű volt, aki semita eredetű új-egyiptomi népével nem tudott tolmács nélkül érintkezni, legalábbis kapcsolatai kezdetén.

A zsidó őskor legnagyobb rejtélyei közé tartozik a leviták származása. Izrael tizenkét törzsének egyikétől, Lévi törzsétől származtatják őket, de semmiféle hagyomány nem tudta pontosan megmondani, hogy eredetileg hol élt ez a törzs, vagy hogy a meghódított Kánaán melyik részét jelölték ki számára. A legfontosabb papi állásokat töltötték be, de mégis megkülönböztetik őket a papoktól; egy levitának ugyanis nem kell okvetlenül papnak lennie. A Mózes személyével kapcsolatban mondottak lehetővé tesznek egy magyarázatot erre a talányra is. Nehezen hihető, hogy egy magas rangú egyiptomi személy kíséret nélkül ment volna a számára idegen nép közé. Bizonyára magával vitte legközelebbi követőit, írnokait és szolgáit: ők voltak eredetileg a leviták. A hagyománynak az az állítása, hogy Mózes maga is levita volt, nyilván átlátszó elferdítése annak a valóságnak, hogy a leviták Mózes emberei voltak.

Történelmileg bizonyított, hogy a zsidó biblia végleges rögzítése Ezdrás és Nehemiás reformjának eredménye volt a Kr.e. 5. században, tehát a babiloni fogság utáni időben, a zsidók iránt jóakaratú perzsák uralma alatt. Maga a szöveg egy összetett irodalmi folyamat végső gyümölcse. A tudományos kutatás több réteget különböztet meg. A Jahvista mű korábbi eredetű, melyet az északi országrészt Kr.e. 772-ben - az asszír hódítás következtében - ért nemzeti katasztrófa után egyesítettek az Elohista forrással. A 7. században ehhez az írásműhöz csatolták a Deuteronómium könyvét. A babiloni száműzetés és a visszatérés időszakára tehető egy másik jelentős átdolgozás, melyet Papi-kódexnek neveznek.

Dávid királynak és korának történet már valószínűleg egyik kortárs műve volt. Valódi történetírás, ötszáz évvel Hérodotosznak, a történetírás atyjának világra jötte előtt. Közelebb jutunk e teljesítmény megértéséhez, ha ismét az egyiptomi befolyásból indulunk ki. Talán Mózes írnokainak is része lehetett az első ábécé feltalálásában. Amennyiben ugyanis a képi ábrázolás tilalma alatt dolgoztak, akkor éppen ez az akadályoztatás válthatta ki a szakítást a hieroglif képírással, maikor egy új nyelv kifejezéseinek írásjeleit összeállították.

Jahve bizonyára vulkánisten volt. Egyiptomban nincsenek tűzhányók és a Sínai-félsziget hegyein sem voltak kitörések. A Hóreb (Szináj) hegy inkább Arábia nyugati partja mentén keresendő. A bibliai szövegek megőrizték azt az információt, hogy Jahve lejött a Szináj hegyről és Meribat-Kadesbe ment. Mózes alakja elválaszthatatlanul össze van kapcsolva Kadessel, házassága révén a midianita pappal való rokonsága ennek kiegészítő része. De a kivonulással való összekapcsolás, valamint egész ifjúkori története föltétlenül másodlagos jellegű, és nyilván úgy keletkezett, hogy Mózes alakját beillesztették egy összefüggő mondakörbe. A kades- és midianbeli Mózes - aki a hagyomány szerint egy érckígyót állított fel a gyógyítás istene gyanánt - egészen más, mint a mi nagyszerű és hatalmas egyiptomink, aki olyan vallást nyitott meg a nép számára, melyben minden mágia és varázslat a legszigorúbban tiltva van. Az egyiptomi és a midianita Mózes talán nem kevésbé különbözik, mint az egyetemes isten, Aton, az istenhegyen lakó démontól, Jahvétól.

1922-ben Sellin olyan felfedezést tett, mely döntően befolyásolja problémánkat. Ózeás prófétánál (aki a 8. század második felében élt) olyan hagyomány nyomára bukkant, amely szerint a vallásalapító Mózest makacs és erőszakos népe egy felkelés alkalmával megölte:

Valóban ne pereljen senki se, ne feledjen senki se, mert akkor néped olyan lesz, mint azok, akik a pappal perelnek. Pedig te ma elbukol, és veled együtt bukik a próféta is… (Oz 4,4-5)

Egyúttal elvetették az általa adott hitet is. Az Egyiptomból visszatért törzs később az Egyiptom és Kánaán közötti földsávon más rokon törzsekkel egyesült, amelyek ott már hosszabb idő óta megtelepedtek. Ennek az egyesülésnek kifejezésére egy új, valamennyi törzzsel közös vallást vettek fel, Jahve vallását, mely midianita befolyás alatt, Kadesben ment végbe. Ezután a nép elég erősnek érezte magát, hogy betörjön Kánaán országába. Elképzelhető, hogy Mózesnek és kíséretének nagy része megmenekült attól a katasztrófától, ami őt magát és vallását sújtotta. Utódaik elszaporodtak, beolvadtak a népbe, amely között éltek, de hívek maradtak urukhoz, megőrizték emlékét, és ápolták tanításának hagyományát. A Jahve-hívőkkel való egyesüléskor befolyásos, kultúrájukkal a többiek fölött álló kisebbséget alkottak.

A körülmetélés egyiptomi szokása a Jahve vallásban is paranccsá lett, amit Mózes emberei irányába tett engedményként értékelhetünk. A leviták ennek ellenében készek voltak elfogadni az új istenséget és mindazt, amit a midianita papok tanítottak róla. A Jahve név kimondásának tilalma (helyette az Adonáj, az "Úr" használata) is ebbe az irányba mutat. A Jahve és Elohim megnevezések is annak a jelei, hogy eredetileg ezek külön istenségek voltak. A fő törekvés az volt, hogy az új istennek, Jahvénak a nagyságát és hatalmát bebizonyítsák. Minthogy Mózes emberei olyan nagy fontosságot tulajdonítottak az Egyiptomból való kivonulásuk élményének, ezt a felszabadító tettet is Jahvénak kellett köszönni, s így az eseményt olyan elemekkel díszítették, amelyek a vulkánisten félelmetes nagyságát bizonyították; ilyen a füstoszlop, amely éjjel tűzoszloppá változott, a vihar, mely egy időre kiszárította a tengert, úgy, hogy az üldözőket a visszazúduló víztömeg elpusztította.

Jahve isten, akinek birodalmát a midianita Mózes abban az időben új néppel gyarapította, semmiképpen sem lehetett valami kiváló lény. Durva, szűkkeblű helyi isten volt, erőszakos és vérszomjas, akik megígérte követőinek, hogy nekik adja a "tejjel-mézzel" folyó országot, és felszólította őket, hogy lakóit irtsák ki. Eredeti jellemvonásaiból a sok átdolgozás ellenére is a bibliai elbeszélésekben ennyi megmaradt. Nem is biztos, hogy vallása valóságos monoteizmus volt, vagyis hogy más népek istenségeinek isteni voltát nem ismerte el. Hívei valószínűleg beérték annyival, hogy saját istenüket hatalmasabbnak hitték minden más istenségnél. A nép másik részének az egyiptomi Mózes egy más, magasabb rendű és szellemibb isteneszmét közvetített, az egyetlen és az egész világot átfogó Istenség eszméjét, aki éppolyan jóságos, mint amilyen mindenható, aki a mágiát és szertartásokat megveti, az ember legfőbb céljául pedig az igaz és igazságos életet tűzi ki.

Hogy a levitáknak mennyi részük volt a mózesi istenkép végleges győzelmében Jahve felett, azt ma már nem tudjuk megállapítani. Ezeknek a kadesi kompromisszum keletkezésének idején síkraszálltak Mózesért, minthogy élénken élt még emlékezetükben uruk alakja, akinek kísérői és honfitársai voltak. A további századokban egybeolvadtak a néppel meg a papsággal, és a papságnak az lett a legfontosabb feladata, hogy a szertartásokat kialakítsa, és felügyeljen rájuk, valamint, hogy a szent iratokat megőrizze, és saját szándékainak megfelelően feldolgozza. Később a próféták fáradozásainak tartós eredménye volt; tanításaik, melyekkel a régi hitet visszaállították, a zsidó vallás maradandó tartalmává lettek.

Jahve biztosan nem hasonlított Mózes istenéhez. Aton pacifista volt, akárcsak földi képviselője, Ehnaton fáraó, aki tétlenül nézte, hogyan hullik szét az őseitől szerzett hatalmas világbirodalom. Egy olyan népnek, amely éppen arra készült, hogy erőszakkal szerezzen magának új hazát, Jahve határozottan jobban megfelelt. És egyáltalán, mindaz, ami Mózes istenében tiszteletet érdemelt, felfoghatatlan volt a primitív néptömeg számára. A papi ábrázolás folytonosságot akart teremteni a maga kora és a mózesi őskor között, éppen azt akarja letagadni, hogy a mózesi törvényhozás és a későbbi zsidó vallás között szakadék tátong, melyet egy ideig a Jahve-kultusz töltött ki, és amely csak később, lassan tűnt el teljesen.