Az intézmény működésének logikai és történelmi rugóit érzékletesen tárja fel Tomka Ferenc Intézmény és karizma az egyházban c. munkája; az ő logikáját követi az alábbi gondolatsor:
"A válság, a belső feszültség bizonyos értelemben természetes jelenség egy intézményben, és szociológiai szempontból magán az intézményen múlik, hogy az az élet vagy a halál előjele-e." Mind a keresztény ember, mind a hittudomány egyik legkínzóbb kérdése az egyház kettős természete, egyszerre isteni és emberi, szent és bűnös volta. A kereszténység mindig vallotta, hogy tagjai nem mentesek az emberi gyengeségektől, a bűntől, mégis újra meg újra szemben találja magát a kísértéssel, hogy az egyház szentségére hivatkozva elutasítsa a bűnök beismerését, a lelkiismeret-vizsgálatot és a megújulást - írja Karl Rahner.
Papjaival ellentétben, az egyházat még nem írták fel "gyorshajtásért". Minden emberi közösség ismeri a megmerevedés, a bürokratikussá válás, tömören: az elidegenedés veszélyét. Mind az egyének, mind a közösség vezetői gondolkodás nélkül veszik át elődeik örökségét. Olyan vonatkozási rendszerek alakulnak ki, melyek jogosultságát az egyének nem merik kétségbe vonni. Ha valaki - a tradíción túl látó, karizmatikus egyéniség - ezt mégis megteszi, vagy figyelmeztet a korszerűsítés fontosságára, akkor azt vagy teljes értetlenséggel fogadják, vagy mint a világ rendjét megsértőt, veszélyes elemnek bélyegzik, és félreteszik az útból. Igaz, lélektanilag mindez alig történhetne másként. A számukra egyetlen elképzelhető világrendet kérdőjelezik meg, mely olyan mélyreható támadás a benső biztonság-igényük ellen, amelyre természetes válasz az elemi erejű harag.
Egyiptom elfoglalása után Nagy Sándor első dolga az volt, hogy a fő-isten, Ré fiának, Ámon kedveltjének nyilváníttassa magát az egyiptomi papokkal. De nemcsak az egyiptomi, sumér, babiloni vagy macedón uralkodók igyekeztek vallásos eszközökkel legitimálni magukat, rendszerüket, hanem ugyanígy a rómaiak; s később olyan európai királyok, császárok, vagy hatalmasságok is, akik az "Isten kegyelméből való királyság" eszme védőinek mutatkoztak, bár a krisztusi kereszténységhez olykor kevés közük volt.
Minden vallási tan dilemmája, hogy csak úgy maradhat fenn, ha egy - természete szerint intézményesült - közösség hordozza, amely lényegénél fogva legitimációra törekszik. Természetes, hogy erre a célra saját tanait is felhasználja. Minél erősebb egy közösség öntudata, annál természetesebb könnyedséggel elutasít, rossznak bélyegez minden, az övétől eltérő szemléletet. Először megkísérlik fizikailag megsemmisíteni a "hamis" felfogásokat, hogy elhárítsák az intézmény egységét fenyegető veszélyt. Mivel ez többnyire nem megoldható, próbálják morális értelemben lejáratni az övéktől eltérő szemléletet, veszélyesnek, alacsonyrendűnek vagy gonosznak bélyegezve azt. Másik önvédelmi eszköz a tipizálás, mely lélektanilag szinte lehetetlenné teszi a közeledést egymáshoz. (Vallásos körökben az ateista vagy kommunista szó kiejtése hosszú ideig többnyire kizárólag olyan embertípus képét idézte fel, amely mindenestül rossz, s amelyet egészében el kell utasítani.)
Amikor megkezdődik a személytelenedés és elidegenedés, az intézmény életében fellép egy-egy tiltakozó, aki - vagy mert különös éleslátással rendelkezik, vagy mert szocializációja nem volt tökéletes - észreveszi egyes formák korszerűtlenségét, s erre figyelmeztet, de mivel a társadalmi kontroll erős, erős a szervezet reakciója is. A közösség ahelyett, hogy felfigyelne a "késésre", részletesebb legitimációs teória és a deviánsokat fékentartó szankciórendszer kidolgozását kezdi meg. Illusztrációként elegendő Galilei nevére és történetére, vagy a darwinizmusra utalnunk. S amikor Jézus nem úgy viselkedett, ahogyan a társadalmi szerepe előírta, ő sem kerülhette el az intézményes társadalom ítéletét: "megbolondult" vagy "az ördög szállta meg" - vallották róla jól nevelt kortársai (Mk 3,21-30).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése