Freud valláskritikája I.

Sigmund Freud orvos volt, s a mélylélektan megalapítójaként ismert. Műveinek egyhatodát a vallási és kulturális jelenségek elemzésének szentelte. Az argumentatív ateizmus eddig legutolsó nagy változatát dolgozta ki.

Freud újból felhívja figyelmünket a páli tanokra. Csakugyan Abbának tekintjük Istent, és a legfőbb erkölcsi törvénynek a szeretetet, vagy lelkünk mélyén továbbra is a büntető és megtorló Atya képe él, akinek tilalmát - vagy vélt tilalmát - nem szeretetből, hanem félelemből tartjuk meg? A vallás nem arra való, hogy elmeneküljünk benne a valóság elől. Mindennemű harmonizáló kísérlettel szemben emlékeznünk kell arra, hogy nem lehet olcsón békét teremteni. A mindenható és végtelenül jó Isten által semlegesíteni az élet hiábavalóságait és ürességét, a szenvedést, a gyötrelmeket és a halált. Aki Jézus Krisztus Atyjában hisz, nem gondolhatja, hogy teljesen "átlátja" életének az értelmét, mert az ilyen "belátó" értelem már nem volna az élő Isten - akit imádni lehet, és akihez imádkozni lehet. Aki Ágoston örökérvényű szavaival: "jelen van bennem, és én jelen vagyok Őbenne, mint akik megismerték és megszerették egymást." A hívő ember csak bízva merészkedhet bele az élet zavarosságába, abban a reményben, hogy ez az átláthatatlan szakadék a szeretet szakadékának bizonyul majd egyszer. A freudizmus már elérte, hogy megerősítse a hitetlenek hitét, most az a feladata, hogy megtisztítsa a hívőkét - állapítja meg P. Ricoeur. Vallás nélkül nincs jövője az emberi kultúrának. De akkor sincs jövője, ha a vallások úgy maradnak, mint amilyenek.

"Ha kételkedem az emberiség rendeltetésében, hogy a kultúra útját járva magasabb tökéletességre emelkedhet, ha életét az erósz és a halálösztön szakadatlan harcának tekintem is, amelynek kimenetele meghatározhatatlannak tűnik nekem, akkor azt hiszem, hogy ezzel nem alkati tulajdonságaimnak vagy szerzett diszpozícióimnak adtam kifejezést. Nem vagyok önkínzó, sem rosszakaratú, szívesen kívánnék valami jót magamnak és másoknak is, s sokkal szebbnek és vigasztalóbbnak találnám, ha ilyen ragyogó jövőre számíthatnánk. De ez is csak az illúzió (vágyteljesülés) és a megismerés közti összeütközés újabb esetének tűnik. Semmiképpen sem arról van szó, amit örvendetesebb vagy az élet számára kényelmesebb és előnyösebb elfogadnunk, hanem arról, ami jobban megközelíti azt a rejtélyes valóságot, ami mégiscsak van rajtunk kívül." (S. Freud: Briefe, 144. o. 1930. február 7.)

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az emberi tudás területének a növekedésével együtt növekszik a tudatlanságunk területe is, méghozzá alighanem exponenciálisan. A megismerés fényt derít ugyan a minket körülvevő homályra, de azzal, hogy messzebb látunk, az eddigieknél is nagyobb homályt tapasztalunk. Minden egyes megoldott kérdés tíz újabbat vet föl: minél inkább megközelíti gondolkodásunk a létet, annál inkább visszahúzódik az előlünk, annál gazdagabb, felfoghatatlanabb, ismeretlenebb lesz számunkra aszerint, hogy milyen ígéretet tartogat nekünk, vagy von meg tőlünk. Egyre hangosabb az ellentmondás: "a valóság nem ismerhető meg, a valóság teljesen más (totaliter aliter) … Mélyebb annál, ahogyan elgondoljuk, titok, ami előtt el kell némulnunk." - az ilyen magatartást agnoszticizmusnak nevezzük.

Az Ödipusz-komplexus, ez az általános jelentőségű gyermekpszichológiai tény bizonyul az erkölcs keresett forrásának, amire visszavezethető a neurózis, sőt az egész kultúra. A gyermek apja halálát kívánja, mert egyedül akarja birtokolni az anyját. Az erre a kívánságra adott válasz, nevezetesen a lemondás a megálmodott incesztusról, hordozza a kultúra egész intézményét s felszabadítja az erószt, hogy összetartsa a társadalmat. Freud az Ödipusz-komplexust tekinti a bűntudat és a rossz lelkiismeret egyik legfontosabb forrásának. Sőt, egy meglehetősen fantasztikus, másoktól kölcsönzött etnológia nyomán azt gondolja, "hogy az Ödipusz-komplexusban találkozik össze a vallás, az erkölcsiség, a társadalom és a művészet kezdete." Talán az egész emberiség a történelme kezdetén levő Ödipusz-komplexusnak köszönheti bűntudatát, a vallás és az erkölcs legmélyebb gyökerét. Az anya birtoklásához harcba kell bonyolódnia a külső tekintéllyel, amelyben szükségképpen alulmarad. Vannak olyan empirikus eredmények, amelyek megkövetelik a lelkiismeret teológiai elméleteinek a revízióját. Mindenütt megtalálhatók ezek, ahol a teológia illetéktelenül átlépi saját határait, s teológiai köntösben kíván empirikus magyarázatot adni.

Az ember történetiségéhez tartozik, hogy Isten akaratát a szociális közvetítések és saját eszének a használata által ismerje fel: a kinyilatkoztatásban, mint történelmi kategóriában Isten nem tárja fel magát közvetlenül. Ha viszont őszintén kutatja valaki emberi egzisztenciájának a lehetőségeit, ha becsületes reflexióval értelmezi a világról és önmagáról szerzett tapasztalatait, akkor - feltéve, hogy a valóság megközelítésének és az értelmességnek tiszta vágya vezérli - mindebben Isten akaratával találkozhat. Rátalálhat életének arra a kötelező struktúrájára, amelynek vonalait aztán már neki magának kell kihúznia, s személyes egzisztenciájának eleven összképévé kifestenie. Ebben az óvatos értelemben mondja Newman bíboros vallásfilozófiai főművében (Grammar of Assent), hogy a lelkiismeret Isten hangja, de nem közvetlen hang, hanem "egy hang visszhangja". Olyan hatalmas és szuverén, hogy őt kell "Krisztus eredeti helytartójának" tekintenünk. Ezért mondhatja: "Ha arra kényszerülnék, hogy […] poharamat emeljem a vallásra, akkor megtenném - természetesen emelném poharamat a pápára, előbb azonban a lelkiismeretemre, s csak azután a pápára."

A 20. század zsidó filozófusai - Herman Cohen, Franz Rosenzweig, Emmanuel Lévinas és mások - bírálják a görög és az újkori gondolkodás megkurtított emberképét. Ebben a felfogásban nem felem és társam a másik, jobb esetben csak mellőzhető más, rosszabb esetben idegen, ellenség, vetélytárs, az emberi nem kicserélhető példánya vagy szabadságomat veszélyeztető másik (J.-P. Sartre). Csak a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás veti fel a radikális kérdést, "hogy egyáltalán létezem-e én magam, mielőtt felfedezném embertársamat." Ezt a hagyományt folytatva mondja E. Lévinas, hogy én csak akkor vagyok én, ha a másik által az embertársammal való közellét és távollét által jutok el a jelenlevő és távollevő […] Másik nyomára. A babilóniai talmudot idézi: "Ha nem felelek magamért, akkor ki fog felelni énérettem? De ha csak magamért felelek - akkor én vagyok-e még én?"

Csak a lelkiismeret lehet a plurális társadalom etikai eszmecseréi során a végső norma. A lelkiismeret azonban nem valamiféle privatizáló, egyéni "belső hang", sem a szellemi lélek metafizikai, "Isten szavaként" feltüntetett abszolút útmutatása. A lelkiismeret ítélete kivétel nélkül minden esetben a másikra utalt belső fórum. "Ha nem vagyunk hajlandók arra, hogy legyen lelkiismeretünk, akkor akadnak mások -politikai, vallási, állami vagy egyéb, önmaguk kinevezte tekintélyek -, akik készségesen vállalják, hogy ők legyenek a mi lelkiismeretünk." (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus)

Az én önfenntartása a freudi mélylélektan szerint csakis az individuális libidóháztartás keretében történhet. "Észrevehető, hogy egyszerűen az örömelv programja az, mely az életcélt kiszabja. Ez az elv a lelki szerkezet teljesítményét kezdettől fogva uralja; célirányosságában nem lehet kétség, és mégis, programja viszályban áll az egész világgal, […]. Semmiképpen sem keresztülvihető, […] azt mondhatnók, hogy azt a szándékot, hogy az ember »boldog« legyen, a »teremtés« terve nem foglalja magában. Amit az ember legszűkebb értelemben boldogságnak nevez, inkább nagyon felduzzasztott szükségletek hirtelen kielégítéséből ered és természete szerint csak epizodikus jelenségként lehetséges. Az örömelvtől hőn óhajtott helyzet minden tartós fennmaradása csupán langyos megelégedés érzését kelti, úgy vagyunk berendezve, hogy intenzíven csak a kontrasztot tudjuk élvezni, a tartós állapotot csak nagyon kevéssé…"

Freud azonos szintre hozza az erkölcsi jelenséget a biológiaival. Nietzschére emlékeztető kritikával illeti a vallás szerepét. "A vallás csökkenti a választásnak és alkalmazkodásnak ezt a játékát, miközben a boldogság elnyerését és a szenvedéstől való védelmet mindenkire azonos módon erőszakolja rá. Technikája abban áll, hogy lekicsinyli az élet értékét és a való világ képét téveszmeszerűen eltorzítja, aminek az intelligencia megfélemlítése a feltétele. Ezen az áron a lelki infantilizmus erőszakos rögzítésével és egy tömegőrületbe való bevonásával sikerül a vallásnak sok ember egyéni neurózisát megtakarítani. Ennél többet is várhatunk azonban; ahogy mondottuk sok út vezethet a boldogsághoz, amit az ember könnyen elérhet; egy sem, ami biztosan vezet hozzá. A vallás sem képes tartani ígéreteit. Ha a hívő végül arra kényszerül, hogy Isten kikutathatatlan elhatározásáról beszéljen, akkor ezzel elismeri, hogy csak a feltétel nélküli behódolás maradhat neki, fájdalmaiban utolsó vigaszlehetőségként és örömforrásként. És ha erre kész, valószínűleg megtakaríthatta volna a kerülő utat."