Oké vagyok - zsidó vagy

Az egyes villamos ma nem indult felém, ezért átadtam magam az interneten bogarászásnak. Egy tradicionalista katolikus oldalon időzve olvastam el alaposabban az alábbi, szóban korábban már hallott hírt.

A 2007. július 7-én kibocsátott „Summorum Pontificum” kezdetű Motu proprio lehetővé tette a Római Misekönyv II. Vatikáni zsinat előtti legutolsó változatának használatát, amelyet 1962-ben tettek közzé Boldog XXIII. János engedélyével. Utalással XVI. Benedek pápa rendelkezésére, a Szentszéki Államtitkárság jegyzékben közlte, hogy a nagypénteki liturgia "Oremus et pro Iudaeis - Imádkozzunk a zsidókért is" fohászának szövegét az említett Római Misekönyvben újjal kell helyettesíteni.

A régi szöveg így hangzott:

A zsidókért is imádkozzunk testvérek, hogy azok, akikhez előbb szólott Urunk Istenünk, őt egyre jobban szeressék, és állhatatosan őrizzék a szövetségi hűséget.

Mindenható, Örök Isten, te ígéreteidet Ábrahámnak és utódainak adtad: hallgasd meg kegyesen Egyházad könyörgését, hogy az Ószövetség választott népe eljuthasson a megváltás teljességére. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Íme az új:

Imádkozzunk a zsidókért is. A mi Urunk Istenünk világosítsa meg szívüket, hogy ismerjék el Jézus Krisztust, minden ember Üdvözítőjét.

Mindenható, Örök Isten, te, aki azt akarod, hogy minden ember üdvözöljön és eljusson az igazság megismerésére, add meg kegyesen, hogy belépve egyházad népeinek teljességébe, egész Izrael üdvözöljön. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Mint a kiemelések mutatják, nem pusztán stilizálás történt, lényegileg más a két szöveg. Míg az előző verzió elismeri (a Római levél 11,17-21 alapján) a zsidóságot, melynek ősi törzsébe nyert beoltást a kereszténység új ága; az újítás ugyanazon páli hagyományra (1Tim 2,4) hivatkozva, egy univerzális távlatba ültetve nem a szövetségi hűségben látja Ábrahám népének üdvösségét, hanem a (katolikus) egyházba való belépésben. Ez dúrva elárulása mindannak, amit a zsinat óta a dialógusról vallunk.

A II. Vatikáni Zsinat előtt már érvényben volt a hagyományos egyházi axióma: "extra ecclesiam nulla salus", ami annyit tesz, hogy "az egyházon kívül nincs üdvösség". Ez a tanítás csírájában megtalálható már a Bibliában, implicite jelen volt a patrisztika teológiájában, explicite megfogalmazta Origenész, később kiélezte Ciprián és VIII. Bonifác pápa, végül szerves részét képezte az újskolasztikus teológiának, amely radikalizálta a régi skolasztika tételét a természet és a kegyelem különbözőségéről, éles határvonalat húzva közéjük.
Az a körülmény, amely a keresztényeket sürgető módon kényszerítette, hogy az üdvösség egyházon kívüli lehetőségéről elgondolkodjanak, Amerika felfedezése volt. Nevezetesen az a tény, hogy a bennszülött lakosság csak másfél évezredes késéssel tudott találkozni az üdvösséget hozó evangéliummal. (Szent Ágostont még nem zavarta az, hogy Afrikában tömegek élnek sötétségben, kárhozattól veszélyeztetve.) A Tridenti Zsinat e problémát megoldandó kijelentette, hogy az ember részesülhet (in voto) a vágykeresztségben is, melyet IX. Piusz megerősített (DS 1647).

XII. Piusz Mystici Corporis c. körlevelében (1943) ismét erősebb hangsúlyt helyezett az extra ecclesiam régi dogmájára, így szólva a katolikus egyház látható szervezetéhez nem tartozókról: "Szerető szívvel hívjuk meg mindnyájukat, hogy önként és készen engedjenek az isteni kegyelem belső zörgetésének, és törekedjenek szabadulni abból a helyzetből, melyben nem lehetnek biztosak örök üdvösségük felől…" Amikor viszont a bostoni P. Feeney, az enciklika által felbátorodva szélsőséges interpretációját kezdte hirdetni - mindenkit elveszettnek nyilvánítva, aki a katolikus egyházon kívül él -, akkor a Szentszék a bostoni érsekhez írt levelében szigorúan elítélte akcióját, s kijelentette, hogy mindenki, aki azt állítja, hogy az egyházon kívül nincs üdvösség, exkommunikációval (kiközösítéssel) sújttatik.

A katolikus egyházban a legjobb teológia is érvénytelen, tehetetlen és elveszett az egyház tanítóhivatalának elismerése és támogatása nélkül. Ezt volt hivatva szolgálni a II. Vatikáni, katolikus számozás szerint a XXI. Egyetemes Zsinat.

Szinte nem tudjuk eléggé értékelni és csodálni XXIII. János pápa zseniális érzékenységét, amellyel meghallotta az idők szavát, s azt a hihetetlen bátorságot és fiatalos lendületet, amellyel ez az idős ember belevetette magát az óriási vállalkozásba, hogy megmozgassa a katolikus egyház nehézkes és merev gépezetét, beindítva belső megújulását. Közvetlen utóda, VI. Pál már a zsinat kezdeti időszakában kijelentette Ecclesiam suam kezdetű enciklikájában, hogy a más vallásokhoz való viszony egyetlen adekvát formája csak a dialógus lehet.
Az Egyházról szóló dogmatikai konstitúció az üdvösséget, mint egységet fogja fel: mint az embernek Istennel és embertársaival való egységét. A zsinat a "kozmikus Krisztus" fogalmához és a belőle következő tág egyházértelmezéshez folyamodott. Ennek értelmében minden igaz vallásosság, sőt bárminemű igazság, igazságosság vagy jóság, bárhol forduljon is elő, Krisztustól származónak tekintendő, aki megvilágosít minden embert.

"Azoktól sincs távol az igaz Isten, akik homályos képekben keresik az ismeretlen Istent… Elnyerhetik ugyanis az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el az Isten kifejezett ismeretére, de - éppen nem az isteni kegyelem nélkül - iparkodnak becsületesen élni." (Lumen Gentium II,16)

"A népeknél a legősibb koroktól fogva napjainkig megtalálható az, hogy valamiképpen észlelnek egy rejtélyes erőt, amely jelen van a természet folyamataiban és az emberi élet eseményeiben. Sőt olykor még legfensőbb istenséget, sőt atyát is elismernek. Ez az észlelés, illetve elismerés bensőséges vallási érzelmekkel hatja át életüket. A vallások pedig a kultúra haladásához kapcsolódva egyre árnyaltabb fogalmakkal és mind kiműveltebb nyelvezettel igyekeznek válaszolni a nagy kérdésekre. … Egyúttal szabadulást keresnek létünk nyomorúságaiból vagy aszketikus gyakorlatokkal, vagy elmélyült meditációval, vagy pedig úgy, hogy szerető bizalommal menekülnek Istenhez. …a világszerte található többféle vallás is az emberi szív nyughatatlanságán akar különféleképpen segíteni azáltal, hogy utakat ajánl: tanításokat, életszabályokat és szent szertartásokat. A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket a magatartási formákat és életmódokat, parancsokat és tanokat. Sokban különböznek ugyan mindattól, amit ő igaznak tart és amit tanít, mégis nem egyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágosít minden embert. … Az egyház buzdítja gyermekeit, hogy okosan és szeretettel, párbeszédet folytatva s együttműködve más vallások követőivel, mutassák be a keresztény hitet és életet, de ismerjék el, őrizzék meg és fejlesszék tovább azokat a lelki és erkölcsi, társadalmi és kulturális értékeket, amelyek ezekben a vallásokban találhatók." (Nostra aetate 2)

Így tehát Isten népéhez sorolandó minden istenfélő nem-keresztény, mindenekelőtt zsidó és muszlim, de minden más vallású, sőt minden igazságos ateista is, mert a náluk található jó és igaz gondolatok vagy cselekedetek az evangélium elékészítésének (praeparatio evangelica) tekintendők.