- ez a felirat várta a teplomajtón a hódmezővásárhelyi katolikusokat, akik az ötvenes évek elején a reggeli misére érkeztek. A technokrata és jóléti társadalomban más kihívásokkal szembesülünk. A svédországi ateizmus, amely megfogalmazottan és közvetlenül sosem mond nemet Istenre, két kérdést vet föl. Először: egyáltalán lehetséges-e az ilyen értelmű nem, másodszor: a Földön élő ember képes-e totális, végleges igent mondani Istenre? Feltehetőleg nemmel kell válaszolnunk mindkét kérdésre. Az evilági ember teljesen sosem ura önmagának, tudatos élete sem éri utól a személy mélyén lejátszódó döntéseket és állásfoglalásokat. Ezért a legelszántabb ateista is csak megközelítheti Isten visszavonhatatlan tagadását. A hívőnek pedig mindig van elegendő oka arra, hogy megismételje az evangéliumi ember kérését: Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen (Mk 9,23). Az ateizmus következtében csökken az emberek alapvető, ősbizalma a létben. Vagy a létbe vetett bizalom hiánya okozza ezt a sajátos, ki nem mondott "atmoszferikus" ateizmust?
A nem vallásos ember számára a születés, a házasság és a halál csupán az egyént és a családot érintő események. A létezés vallástalan szemléletében ezek az "átmenetek" elvesztették rituális jellegüket, és csupán önmagukat jelentik. Az egész élet ilyen nyíltan deszakralizált felfogása még az erőteljesen elvilágiasodott társadalomban is ritkán fordul elő. A profán világban ugyan a halál, a házasság és a születés gyökeres szekularizációjával találkozunk, ám az elvetett vallási viselkedésmódok, bizonytalan emlékek és vágyak formájában még mindig tovább élnek. "Boldogok, akik meglátják a diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót; és mindháromban a diófát…" - vallja Gyökössy Endre a Nyolc Boldogság mai világra adaptált szövegében.
A modern világban a vallás, mint életforma és világnézet aligha választható el a kereszténységtől. A nyugati értelmiséginek a legjobb esetben is csak arra van lehetősége, hogy bizonyos erőfeszítéseket téve megismerkedjék a klasszikus ókor vallási szemléletével, vagy akár egyes nagy keleti vallásokkal, mint a hinduizmus vagy a konfucianizmus. Bármily dicséretes is az ilyen próbálkozás a vallási távlat kibővítésére, sohasem vezet túl messzire.
A vallásos ember sajátos létezésmódot vállal magára a világban: hisz annak a szentnek a létezésében, amely meghaladja világunkat, ám benne nyilatkozik meg, s ezáltal megszenteli és valósággá teszi ezt a világot. Hisz benne, hogy az élet szent eredetű, s hogy az emberi létezés abban a mértékben valósítja meg valamennyi lehetőségét, amilyen mértékben vallási létezés.
A történelem régóta túlhaladt a vallásos ember legtöbb, ősi civilizációra jellemző állapotán. Ezek azonban nem tűntek el nyomtalanul; hozzájárultak ahhoz, amik vagyunk, ezért saját történelmünk részét alkotják.
Az ateista elveti a transzcendenciát, elfogadja a "valóság" viszonylagosságát. A nem vallásos ember mégis csak a modern európai társadalomban bontakozott ki és új léthelyzetet vállal magára: csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát. A szakrális áll közte és szabadsága között. Nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Akármit tesz is, örökös. Nem képes végérvényesen kioltani múltját. A magát vallástalannak érző és megjelölő modern embernek egész - álcázott - mitológiája és sok lesüllyedt rítusa van. (Itt nem a legtöbb modern városban burjánzó számtalan "kisvallás"-ról, s nem is az okkult vagy neospiritualista csoportokról és iskolákról van szó, mert mindezek a jelenségek még a "vallásosság" szférájába tartoznak.)
Azt a kérdést, hogy Isten teremti-e az embert (teizmus) vagy az ember az Istent (ateizmus), valamely szaktudományon (az empirikus pszichológián vagy antropológián) belül nem lehet értelmesen sem feltenni, sem megválaszolni. A szaktudományok tárgyilag mindig leszűkítettek és módszertanilag absztraktak, az istenkérdésre pedig csak a tárgya felől eleve le nem szűkített emberi gondolkodás aktusával lehet válaszolni, abban a szellemi horizontban, amelyben feltárul a teljes valóság.
"Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója." (S. Freud)
Az ateizmus gyökereit vagy szellemtörténeti hátterét csakis az úgynevezett nyugati világban kell keresnünk. Például Indiában, Ázsia egyéb vidékein vagy Afrikában nem állapítható meg egyetlen olyan tényező sem, amely elősegítené az ateizmus kialakulását úgy, amint ez a nyugati világban történt - írja Franz König bíboros. Ezek szerint éppen ott jött létre az ateizmus, ahol közel kétezer éven át hirdették a kereszténységet, noha például az iszlám is rendkívül ellenállónak bizonyul vele szemben, a modern technikai civilizáció átvétele ellenére is.
Az ember pedig olyan élőlény, akinek már élnie kell, mielőtt még reflektálhatna arra, hogy hogyan éljen és miként válasszon. Ez a magyarázata annak, hogy a gyermekkori szocializálódás hatásait egyszerűen nem lehet túlértékelni. "Mindannyian rendelkezünk egy félig-meddig tudattalan élettervvel, melynek segítségével hosszabb időszakokat is bestrukturálhatunk… - Eric Berne eredeti felfedezése szerint - minden ember már kora gyermekkorában elhatározza, hogyan fog élni és hogyan fog meghalni, és ezt a tervet nevezzük Sorskönyvnek. Lehet, hogy pillanatnyi viselkedésünket az Ész határozza meg, ám a Terv, a Nagy elhatározás már készen áll: miféle lesz a házastársunk, hány gyermekünk születik, miféle ágyban fogunk meghalni, és ki lesz jelen a végső búcsú órájában - lehet, hogy mindez nem lesz jó, de mi magunk akarjuk, hogy így és ne másként történjen mindez. […] A sorskönyvek gyermekkori illúziókon alapulnak, és akár egész életünkön át fennmaradhatnak, bár érzékenyebb és intelligensebb emberek képesek arra, hogy sorra elhagyják ezeket az illúziókat, s így egyre feljebb lépjenek az Erikson által leírt életciklusok létráján."
Freud úgy fogalmaz, hogy az ember belső függése Istentől, amelyben a szülőktől való függés folytatódik, elviselhetetlenné fokozódik a vallásban. Mindez intoleranciában nyilvánul meg, vallási türelmetlenségben, gondolkodási tilalmakban, élet- és élvezetellenességben, a világtól való eltávolodásban - szemében a vallás a tudomány legkomolyabb ellensége, következésképpen a kultúra fennmaradását rendkívül veszélyeztető "tömegőrület". Az Ószövetség képtilalmának az volt az értelme, illetve motívuma, hogy a bálványképekben önmagát tiszteli az ember: ezekben a képekben Isten nem más, mint valami az emberből, valami, amiben önmagát, saját nagyságát és szörnyűségét képzeli el az ember, ami fölött, mivel saját alkotása, hatalma van, amit saját vágyai szolgálatába állíthat. Ez alibiként szolgálhat arra, hogy kitérjünk a valódi Isten elől, hogy ne vállaljuk Isten és az ember közös történelmét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése