2008. április 14., hétfő

Inkulturáció és dialógus

Jézus ellenségszeretetre és erőszakmentességre hívó példája mellett az Isten egyetemes üdvözítő szándékát megfogalmazó keresztény tanítás (1Tim 2,4) és Krisztus mindenkiért hozott áldozatának (2Kor 5,14–15) eszméje a mi napjainkban végre új gyümölcsöt termett. A kereszténység e lényeges tartalmának megértéséből született meg korunk katolikus egyházában az inkulturáció elve és a dialógus kultúrája, amelyet VI. Pál pápa "az Egyház-levés új módjának" nevezett (Ecclesiam suam enciklika, 63).

Az újkori keresztény misszionáriusok a krisztusi evangéliummal együtt az európai kultúra "áldásait" igyekeztek elvinni a "vadakhoz". A mai olvasó számára megdöbbentő, hogy milyen stílusban írtak még a 19. század végén is, a pogányság sötétségében sínylődő "vad és gyámoltalan" népekről, és azokat babonáikban megtartani akaró gonosz "bálványpapjaikról". Amerikában a gyarmatosítók és hittérítők szinte ki is irtották a helyi, ősi kultúrákat. Ázsiában, ahol ehhez nem volt erejük, a megtérőkből keresztény "gettókat" formáltak, amelyek idegen testként éltek idegen kulturális közegben, és gyakran emiatt érte üldözés őket.

Wittgenstein szerint "az etika nem az emberi társadalom következménye, hanem annak feltétele". A nyugaton született két dialógusképtelen ideológia (a hitleri és sztálini önkény) emberek millióit söpörte a halálba, ezért e kultúrkörben az emberek többsége kiábrándult minden, önmagának abszolút érvényességet tulajdonító állításból. Az általános bizonytalanságban vonzó lehet a keresztény fundamentalizmusba való visszamenekülés. (Mivel a relativizmus és nihilizmus semmiféle igazságot nem ismer el, könnyen kiválthatja önmaga ellenpontját, a abszolutisztikus és intoleráns nézetek burjánzását.) A közvetlenül hozzánk szóló Isten, a minden részletében tévedhetetlen Szentírás, vagy a minden paragrafusában feltétlen igazságot és örökérvényű parancsokat tanító katekizmus lehetnének az ilyen vallásosság oszlopai. Ez a felfogás nem veszi figyelembe, hogy a Teremtő szava az emberi megértés prizmáján megtörve érkezik hozzánk. A Szentírás az isteni üzenetet emberi szavakban közvetíti, azok minden időbeli és kulturális korlátaival, a katekizmusok pedig a legkülönbözőbb biztonsági fokkal rendelkező állításokat rakják egymás mellé. Az egész igazságot pedig nem vagyunk képesek befogadni, mert az maga a végtelen Isten.

A keresztény hit egyetemes és missziós jellegű. Ezért az Isten által kinyilatkoztatott tetteket és szavakat minden egyes emberi kultúrán belül, újra és újra át kell gondolni, újra ki kell fejezni, és új módon kell megélni. Ez szükséges, ha azt akarjuk, hogy az isteni kinyilatkoztatás valós választ adjon a minden ember szívében gyökerező kérdésekre, és ihlesse Isten népének imáját, istentiszteletét és mindennapi életét. Az ókori egyházatyák ösztönszerűen és természetesen inkulturálták a zsidó környezetben született kereszténységet a görög-római kultúrába. A kettő szintéziséből született európai keresztény kultúrát azonban a középkortól kezdve annyira abszolutizálták, hogy a kereszténységnek más kultúrákkal való találkozásaiból már nem születtek újabb inkulturációk, hanem a krisztushit nyugati szabásmintáját exportálták a világba.
Ha nincs igazság, hanem csak vélemények vannak, akkor a dialógus csupán különböző vélemények udvarias meghallgatására szorítkozhat. A valódi dialógusnak célja viszont az, hogy egymás kölcsönös meghallgatása által növekedjünk az igazság megismerésében, közeledve minden megértés Forrásához.

Nagyon fontos a közösség, együttlét, kölcsönös segítségnyújtás megtapasztalása. Saint-Exupéry írja le egyik ilyen élményét: a Szahara fölött elromlott és kényszerleszállást végzett repülőgépe, barátjával ketten meneteltetek napokon keresztül a sivatagban. A szomjúságtól már alig volt bennük élet, amikor az író utolsó erejének megfeszítésével felmászott a végtelenül ismétlődő homokdűnék egyikére, és meglátta a következő dombon a lenyugvó nap fényében egy ott álló arab férfi alakját. Artikulálatlan ordítás tört ki a torkából; az arab meghallotta. Egymás nyelvét nem értik, de a sivatagi szomjúság élménye egy emberként összeköti őket. A beduin odaszalad hozzájuk, leveszi válláról a vizestömlőt, és minden szó nélkül inni ad nekik, megmenti az életüket. Ebből az élményből született a La terre des hommes (Az emberek földje) című könyve. Az ilyen életadó dialógus talán a legmélyebb síkon történő emberi találkozás.

"Az Egyház kétségtelenül fontosnak és sürgősnek tartja, hogy emberségesebb társadalom épüljön fel, ahol jobban tiszteletben tartják az igazságosságot, az emberi személy jogait, kevesebb a megtorlás és a kényszer. De azt is tudja, hogy a legtökéletesebb társadalmi szervezetek, a legeszményibb rendszerek is egyhamar embertelenekké válhatnak, ha az emberi szív rosszrahajlását nem sikerül megfékezni. […] Az Egyház nem ismerheti el az erőszakot, legkevésbé pedig a fegyveres erőszakot. Amikor a fegyvereké a szó, kiszámíthatatlan szörnyűségek szabadulhatnak el. Nem fogadhatja el az Egyház a szabadság eszközeként bárki megölését, mivel az erőszak mindig erőszakot szül, az elnyomás és szolgaság új formái felé vezet, amelyek nem egyszer súlyosabbak, mint amelyekből meg akart szabadítani…" (VI. Pál pp.: Evangelii nuntiandi körlevél 36–37, Vatikán, 1975. december 8.)

Nincsenek megjegyzések: