Adja magát a kérdés, hogy a történelem során mikor duzzadt mértéktelenné az erőszak, illetve az egybeesett-e a monoteizmus megjelenésével vagy uralkodóvá válásával. Az időbeli találkozás önmagában még nem jelent ok-okozati összefüggést is.
Freud modellje szerint Kánaán meghódításakor és az ott lakó népek ellen folytatott küzdelmek hosszú időszakában a Jahve vallás lényegében nem különbözött a többi Baál-istenség tiszteletétől. A mózesi hagyomány azonban tovább hatott és a látszatra elhagyott irányzat új életre kelt a jahvizmus keretei között. "A primitív embernek szüksége van Istenre, mint a világ megteremtőjére, a törzs legfőbb urára és személyes gondviselőjére. Ennek az istennek ott a helye a meghalt atyák mögött, akikről a hagyomány még tud valamit. Miért lehet csak egyetlen Isten? A hívő részesedik istenének nagyságában, és minél hatalmasabb az isten, annál biztosabb a védelem, amit nyújthat. Sok nép annál dicsőségesebbnek látta főistenét, minél több alárendelt istenségen uralkodhatott, és nem gondolta, hogy nagyságát csorbítaná, ha más istenek is vannak rajta kívül. Lemondást jelentett az istennel való meghitt viszony rovására az, hogy isten egyetemessé lett, és a föld minden népe és országa már az ő gondja. A zsidóságnak meg kellett osztania saját istenét az idegen népekkel, és e téren csak az nyújthatott kárpótlást, hogy az isten legkedveltebb népének mondhatták magukat."
Amikor Mózes az egy isten eszméjét elhozta a népnek, ez az eszme már nem volt új, hanem csak felelevenítése az emberi család ősidőktől ható régi élményének. Darwin feltételezése, hogy az emberek kezdetben kis hordákban éltek, mindegyik horda egy idősebb hím erőszakos uralma alatt, aki valamennyi nőstényt kisajátította magának, és a fiatal férfiakat, még a saját fiait is megfenyítette vagy megölte. Atkinson szerint e patriarchális rendszernek a fiúk lázadása vetett véget, akik szövetkeztek az apa ellen, megölték, majd közösen megették. Ezután az apai horda helyébe - a Robertson Smith totemelméletében vázoltak alapján - a testvér klán lépett. Hogy egymással békében élhessenek, a győztes fivérek lemondtak a törzsbeli asszonyokról - akik miatt az apát megölték -, és alávetették magukat az exogámia parancsának. Ezt követően a családok az anyajog alapján rendezkedtek be. Az apa ambivalens módon kezelt személye helyére a totemállat került. Ezt tartották a törzs ősének és védőszellemének. Nem volt szabad megölni vagy megsebezni, de évente egyszer ünnepi lakoma keretében a férfiak darabokra tépték szét és közösen elfogyasztották. Az apagyilkosság ünnepélyes megismétlése jelentette a társadalmi rend, az erkölcs és a vallás kezdetét.
A totemállat eleinte tisztán felismerhető átmenetek során adja át helyét az istennek. Az ember formájú isten kezdetben még az állat fejét viseli, később gyakran átváltozik magává az állattá; majd ez lesz a szent állata és kedvelt kísérője, vagy pedig éppen ezt az állatot öli meg, és erről kapja a melléknevét. A fejlődés következő fázisában feltűnik árnyékszerűen a főisten alakja is, anélkül, hogy beavatkoznék az emberek mindennapi dolgaiba. Ahogy a törzsek és a népek nagyobb közösségekbe tömörülnek, az istenek is családokba, hierarchiákba szerveződnek. Egyikük gyakran a többi isten és az emberiség legfőbb urává emelkedik.
Legkorábban a Deuteronómium (Mózes 5. könyve, vagy Második Törvénykönyv) késői rétegeiben és Deutero-Izajásnál, tehát a babiloni fogság ideje óta létezett az elméleti egyistenhit. Izrael csak a Krisztus előtti utolsó évszázadok óta ismeri az elméleti monoteizmust. Azelőtt a sok isten(ség) közül csak az egyik volt Izrael istene. Csak őt imádták. Lehet, hogy az erőszak gyökere a politeista beágyazottságú egyistenhitben keresendő, mely kíméletlen módon leszámol ellenlábasaival?
Az Ószövetség beszámolóit átszövi, hogy mindig más isteneket imádtak, amit Jahve törvényei kategorikusan megtiltanak. Vajon a tényeket szemlélve nem volt-e a kiválasztott nép hosszú időn keresztül a szó szoros értelmében politeista. A régészeti ásatások során napvilágra került leletek sokistenhitről tanúskodnak: Egyes feliratokon "Jahve és az ő Aserája" szerepel, tehát egy isteni hitves, ezen kívül más istennőalakok szerepe is kimutatható. A kép úgy fest, hogy a királyság korában a több isten imádata nemhogy hitehagyásnak számított, hanem rendszeres gyakorlat volt: egymás mellett léteztek különböző családi, törzsi istenek és végezetül az egy nemzeti isten.
A babiloni fogságot követő időben a zsidóságnak, eltekintve a Makkabeusok néhány évtizedétől, nem volt sok alkalma erőszakos fellépésre. Ez a kérdés főleg a királyok korában válik aktuálissá, amikor Izrael és Júda már önálló nemzetekké alakultak. Illés legendái alapján nem Illés próféta volt az első, amikor megölette Baal és Asera prófétáit - előtte már Baal isten nevében megölték Izrael Istenének minden küldöttét, melyek közül csak Illés maradt életben (1Kir 18-19). Vallási téren tehát volt erőszak, azonban nem az erőszakos monoteizmus áll szemben a toleráns politeizmussal. Ezekben a legendákban mindenhol az erőszak uralkodik.
Az ókori hadviselésnek része volt, hogy egy-egy város elfoglalását követően kiirtották a meghódított lakosságot, a győztesek istenének bemutatott áldozat gyanánt. A Biblia ezt chéremnek nevezi. Főleg akkor fordul elő ez a kifejezés, amikor Mózes és Józsué vezetésével elfoglalják az ígéret földjét - de olyan szövegekben (MTörv 1-3), melyek fél évezreddel az események után íródtak és inkább az asszír fenyegetettség ellen irányuló propagandairatokként értelmezhetők. Ez a gyakorlat nem csak Izraelben található meg: a moabita király Mésa Kr.e. 9. századból származó feliratán az áll, hogy Mésa az izraeli Nero város meghódításakor a város 7.000 fős lakosságát Astar-Kemos istene számára bemutatott chérem gyanánt irtotta ki.
Megnehezíti a tisztánlátást az erőszak emlékezetének elfojtása. René Girard kutatásai feltárták, mennyire értettek ahhoz az archaikus kultúrák, hogy hallgatással leplezzék az erőszakot, és a keserű tényeket megváltoztatva, megszépítés útján, közvetetten, főleg mítoszok formájában foglalják szavakba a nyers tényeket. Ezért tudunk meg olyan keveset az ókori irodalomból ezekről az eseményekről. De előfordul ennek az ellenkezője is, amikor az erőszakkal egyenesen kérkednek. A lelki hadviselés technikájával sikerült a szomszédos népek demoralizálása.
Izrael írásaiban felfedezhető a harmadik lehetőség is: kiderül, hogyan válik érzékennyé egy társadalom az erőszakra. Lassan új módon kezdi észlelni a valóságot, és másképp beszél róla. Így az erőszakos cselekmények és intézmények leleplezése által Izrael irataiból - az akkori művelt világ többi írásos emlékétől eltérően - csöpög a vér és a halál, azt a megtévesztő látszatot keltve, hogy az erőszakra különösen hajlamos vallással van dolgunk.
Az ókori Kelet hemzsegett az erőszaktól, de Izrael szinte mindig az áldozatok és nem a tettesek oldalán állt. Az ő városait pusztították el, az ő embereit verték agyon, hurcolták el rabszolgának. Népét könyörtelen adókkal és hadisarccal sújtották. Ha tényleg igaz, hogy az erőszakot a tettesek nem, hanem csak az áldozatok veszik észre, akkor nem kell csodálkoznunk, ha éppen a zsidók szent könyvében vált az erőszak központi témává. Hosszú idő elteltével kezdett ráébredni Izrael az erőszak őt behálózó világára és viszonya Istenéhez lassan az egyistenhit formáját öltötte. A két folyamat időben tehát karöltve járt egymással, ami nem jelenti azt, hogy egymás kiváltó okaiként szemlélhetnénk őket.
A zsidóság és a kereszténység talán mégiscsak különösen fogékony az erőszakra, hiszen világképükben központi szerepet játszik erőszakos világunk teljes átalakítása. Ez a szép elhatározás mégis könnyen abba a kísértésbe eshet, hogy még egyszer és (szerintük) utoljára a történelemben erőszakhoz folyamodjanak, a mindent elborító erőszak megszüntetése érdekében. Ez a lehető legnagyobb spirituális perverzió, de a monoteista vallások és a belőlük fakadó ateizmusok történetében sajnos sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése