Lex orandi lex credendi

A karizmatikus közösség - mondja Max Weber - előbb-utóbb szerződést köt a hatalommal, hogy biztosítsa fennmaradását. Egyre erősödő azonban a kísértés, hogy az anyagi, közigazgatási, hatalmi tényezők domináljanak; a hatalom támogatásának pedig túl nagy ára van: a függőség. Már Konstantin fia, Konstanciusz idejében (aki Athanáz püspököt és magát a pápát is száműzte) sokan visszakívánták az üldözések korának szabadságát; mert Krisztus egyháza mindinkább átvette a hatalom szemléletét és eszközeit, az intézményes megmerevedés útjára lépett.
Az ősegyház szervezetei még messzemenően kollegális, testvéri közösségek voltak:

Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: "Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok." (Mt 20,25-26)
"Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." (Mt 23,8-12)

A püspököket egészen a 6-7. századig a nép választotta. Püspökválasztásról beszél a Didaché vagy a Hippolyt-féle Traditio Apostolica (230 körül), amely így ír: "Azt ordinálják püspökké, akit az egész nép megválasztott". Ezt az eljárásmódot Szent Ciprián isteni jogúnak tartja. Az 5. században Celesztin pápa így utasít: "Nem lehet a népre rákényszeríteni olyan püspököt, aki nem tetsző számára". I. Leó még határozottabb hangot üt meg: "Akinek mindenki elöljárójává kell lennie, annak megválasztásához mindenkinek hozzászólási joga van… Senkit se szenteljenek püspökké a keresztények akarata ellenére és azok kifejezett megkérdezése nélkül". A választás gondolatával később is találkozhatunk: X. János pápa például (921-ben) szemére veti a kölni Hermannak, hogy valakit szabálytalanul püspökké szentelt, "anélkül, hogy a klerikusok választottak, és a nép beleegyezett volna". Nicolaus Cusanus egy munkájában (1432) helyteleníti a pápa eljárását, aki más püspököt nevezett ki, mint akit megválasztottak. Hivatkozik az egyház hagyományára és az emberi természetre. Hangsúlyozza, hogy - a teológiai érveken túl - a közösségi felelősség és összetartás-tudat csak akkor jöhet létre, ha a közösség maga is részt vesz vezetőjének választásában. Így majd sajátjának fogja tekinteni a törvényhozást, és elfogadja törvényeit. Az ellenkező gyakorlattal szemben a katolikus egyházjog egészen 1917-ig megtartotta a nép jogát arra, hogy a nem tetsző ordináriust elmozdíthassa hivatalából.

Bár az első keresztény századok egyházatyái élesen elítélik az erőszak alkalmazását vallási kérdésekben - így Tertullianus, Origenész, Szent Ambrus vagy Aranyszájú Szent János -, már az 5. századtól kezdve kialakul, a középkorral pedig elfogadottá válik az az érvelés, hogy az "eretnekeket akaratuk ellenére is kényszeríteni kell - saját érdekükben - az üdvösségre". A monarchikus, autokratív rendszer egyik legsúlyosabb átka a hiányzó belső kommunikáció. A vezetőség így gyakran csak akkor szerez tudomást az igényekről, amikor a robbanás már a küszöbön áll. E szemlélet sajátja az is, hogy a megoldás keresése helyett szigorító intézkedésekkel, fokozott centralizálással próbálja helyreállítani a kibillent egyensúlyt.

Az egyház a történelem folyamán magára öltötte kora társadalma, a feudális monarchia vonásait. Ez különösen abban a korban okozott súlyos feszültségeket, amikor a középkori világ már felbomlóban volt. A vallásos intézmények megmerevedési veszélye azért rendkívülien nagy, mert a vallás - természetéből következően - szakralizálja az egy bizonyos korban létrejött intézményeit. A "szent" világ pedig kapcsolatban van a Változtathatatlannal, úgy tűnik tehát, hogy a valójában esetleges formák örök érvényűek, s aki sérteni meri azokat, az az isteni akaratot támadja. Érthető tehát a megváltoztatásukkor kitörő felháborodás.

A katolikus teológia a Szentírás, a Hagyomány és a Tanítóhivatal döntéseinek figyelembe vételével fejti ki az Egyház hitét. A keresztény hagyomány írásai közül leginkább az egyházatyák és a kiváló egyháztanítók írásait szokta figyelembe venni. Újabban nemcsak a liturgikus teológiában és a szentségtanban, hanem más összefüggésben is egyre többet hivatkozik a teológia az egyház ősrégi imádságaira. A teológia művelése konkrétan is igazolja, hogy a "lex orandi lex credendi" közmondásszerű teológiai alapelv általánosan ismert és elfogadott lett. Az alapelv elfogadásához az is nagymértékben hozzájárult, hogy a legújabb kor pápai megnyilatkozásai ismételten idézték, sőt bizonyítékként is felhasználták.

P. Oppenheim szerint két szempontból érdekes kifejtenünk az alapelv mondanivalóját. Az egyik, az egyszerűbb kérdés: a liturgia kifejezi és tanítja az Egyház hitét, a liturgia a kinyilatkoztatott igazságok tárháza. Találóan jegyzi meg R. Guardini: "aki először foglalkozik a (római) liturgiával, az elsősorban ezeket a benne rejlő pontos teológiai tételeket veszi észre, s csak később látja, hogy ezekben a finoman csiszolt mondatokban imádságos áhítat rejlik." A másik, a nehezebben megválaszolható probléma: a liturgia bizonyítja az Egyház hitét.

A Római Misekönyv VII. B. kánonjában az Utolsó vacsora elbeszélése után a pap kitárt karral így imádkozik: "Nyisd meg szemünket, hogy észrevegyük, ha valaki gondokkal küzd, adj ajkunkra vigasztaló szavakat, ha elmagányosodott és reményvesztett emberekkel találkozunk. Adj bátorságot, hogy tettekkel segítsük szegény vagy elnyomott testvéreinket. Tedd Egyházadat az igazság, a szabadság, az igazságosság és a béke otthonává, hogy új reményt ébresszen minden emberben."

Ebben az egyházban nyertem el a hitet, és ezért a közösségért tudok lelkesen dolgozni. Arról viszont nem szabad megfeledkeznünk, hogy a liturgia az egyház hitét nem a teológiai tudományok szaknyelvén hirdeti, hanem inkább a költészet eszközeit is igénybe véve. Ezért nem meglepő az sem, hogy az Egyház jóváhagyásával gyakran alkalmazza a Szentírás lelki értelmezését. XII. Pius pápa szerint a Szentírás "lelki értelmét hirdeti végül ősidőktől fogva a liturgia, amaz ismert elv alapján Lex precandi lex credendi est."

Szent Ágoston az Isten állama utolsó mondataiban azt a leírhatatlan és maghatározhatatlan nyolcadik napot idézi fel, melyen Isten befejezi a teremtés művét: "Szabadok leszünk és látni fogunk, látni fogunk és szeretni fogunk, szeretni fogunk és Isten dicséretét zengi majd ajkunk. Íme, így lesz ez vég nélkül, ha eljön a vég. Mert mi más vég várna ránk, mint hogy eljussunk abba a birodalomba, amely végtelen?"