Juvenalis már száz évvel Krisztus után azt írta: "Az Orontész a Tiberisbe ömlik", és a Rómában jól megfigyelhető szír kulturális hatásról beszélt. A 20. század derekán a velencei patriarcha székéből egy olyan halász-utód került Péter püspöki katedrájára, akit ugyan átmeneti pápának kívántak a bíborosok, alig öt éves pontifikátusa alatt mégis az új évezred tavaszát robbantotta ki a katolikus egyház történetében. Együttműködést keres más keresztény egyházakkal és a zsidósággal. (A világháború alatt törökországi nunciusként romániai és bulgáriai zsidók ezreit mentette meg kitöltetlen keresztlevelekkel.)
Angelo Giuseppe Roncalli érsek (a későbbi XXIII. János pápa) 1935 és 1945 között Isztambulban volt pápai nuncius. Az egyházi vezető baráti kapcsolatban volt Haim Barlas-szal, a helyi zsidó vezetővel - derül ki egy izraeli magángyűjteményből nemrég előkerült, francia nyelvű levelezésükből. A levelek szerint Roncallit nagyon zavarta, hogy a Vatikán sokáig annak ellenére is hallgatott, hogy tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy mi történik Európában. Kiderült az is, hogy az érsek egy ponton feljebbvalói tájékoztatása nélkül cselekedett: 1943-ban személyesen írt Tisónak, a fasiszta Szlovákia vezetőjének, és a zsidók deportálásának leállítását kérte. 1944. június 23-án aztán Barlas átadta Roncallinak azt a 30 oldalas jelentést, amelyet ma Auschwitzi Jegyzőkönyv néven ismerünk, és amit a táborból áprilisban megszökött két fogoly állított össze. A későbbi pápa megdöbbenésében azonnal összeállított egy rövid kivonatot, amit táviratban továbbított az egyházi államba. Távirata világossá tette: a tábor célja a zsidók tömeges megsemmisítése. A telegram dátuma azonban ellentmond annak a hivatalos vatikáni állításnak, amely szerint ők csak 1944. októberében értesültek a borzalmakról.
Fő műve azonban nem ez volt. 1962. október 11-én, egy egész éjjel tartó eső utáni reggeli napsütésben, a püspökök hosszú, fehéren hullámzó sora vonult a II. Vatikáni Zsinat megnyitására. A körmenet végén feltűnt János pápa. A Szent Péter-bazilika főbejáratánál kiszállt a sedia gestatoriából és gyalog ment végig a középfolyosón, a 190 méter hosszú aulában. A zsinati atyák tapsolva, éljenezve fogadták. Nyitóbeszédében derűs optimizmusa nyilvánult meg. Szilárdan hiszi - mondta a pápa -, hogy az ember "egyre mélyebben meg van győződve az emberi személyiség különleges méltóságáról", arról, hogy célja a tökéletesség és ezzel kötelezettségeket is kapott. "De még ennél is fontosabb: a tapasztalat megtanította az embereket, hogy az erőszak, a fegyverek hatalma és a politikai elnyomás semmiféle segítséget nem nyújt a nyomasztó problémák megnyugtató megoldásához."
Az általa összehívott zsinat (1962-65) korszakos jelentőségű volt. Mind a reformátori, mind a felvilágosult-modern paradigmát alapjaiban integrálta. Elismeri, hogy a katolikusok is vétkesek az egyházszakadásban, valamint az egyház életét és tanítását állandóan meg kell újítani (semper reformanda). Visszatérnek a holt latin helyett a nép nyelvén tartott szertartások. Pozitív odafordulás következik a zsidósághoz és új, konstruktív beállítottság az iszlám és más világvallások irányába. A lelkiismereti szabadság elismerése, elfogadó attitűd a hosszú időn át kárhoztatott haladáshoz, a szekularizált világhoz, a tudományhoz és a demokráciához - ez a zsinat rövid mérlege.
Pápaságának utolsó évében (1963. április 9-én) írta alá Pacem in terris (Béke a földön) kezdetű, nyolcadik enciklikáját, melynek alcíme: az igazságon, igazságosságon, szereteten és szabadságon felépítendő békéről a nemzetek között. Ez volt az első olyan körlevél, mely nemcsak az egyház tagjaihoz, hanem minden jóakaratú emberhez szól. A pápai körlevél az ember alapvető jogaira hivatkozott, amelyet minden ember elfogad, és amelyet az ENSZ 1948-ban deklarált. A kor legégetőbb kérdésével, a békével foglalkozott, melyet csak az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásával lehet biztosítani. XXIII. János nem csak írásával, hanem egyéniségével és barátságos megnyilvánulásaival is a béke közvetítője volt azokban az években, amikor a világot az atomháború réme járta át.
Halála előtt három nappal azt mondta orvosának: "Daganatom van, de ez mit sem jelent… Remélem, hogy végig tudom vinni a zsinatot és megélhetem, hogy béke lesz a Földön." Sajnos egyiket sem érhette meg: pünkösdhétfőn este János pápa szíve megszűnt dobogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése