Az "Isten, haza, család" pogány jelszavak. Ha túl vagyunk az első sokkon, akkor szembenézhetünk azzal a ténnyel, hogy a pogányság önmagában nem értéktelen, hazug és istentelen magatartás. Alapvetően és általában a Jézus születése előtti vallási helyzet gyűjtőfogalmaként szokásos alkalmazni. Rávilágít ez a tény arra az igazságra is, hogy a krisztushit nem gyökértelen, űrből pottyant mese, hanem az emberiség közös szellemi-lelki örökségére épített, mint annyi más új elképzelés ezen a bolygón. Mivel minden épeszű pogány vallású ember szereti a maga isteneit, a saját országát, illetve a vérségi kapcsolatainak nagy értéket tulajdonít - a tipikusan keresztény értékeket nem itt kell keresnünk, ezek ugyanis univerzális tanítások.
A "szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas" (Lk 6,27-28.36) üzenet speciálisan keresztény örömhír, nincs párja a vallások világában. Az ókori egyházatyák hajlamosak voltak azt gondolni, hogy minden eretnek és minden pogány rosszakaratú ember, aki tudatosan zárkózik el az "igaz hittől". Így az üldözésektől éppen hogy megszabadult egyház mások üldözőjévé lett, az ellenségszeretetről és erőszakmentességről szóló jézusi tanítás megcsúfolására. Bár a középkori Európában és a 15-16. századi humanisták között is van szép számú ellenpélda - akik lángoszlopok voltak a sötét éjszakában - mégis sajnálattal kell megállapítanunk, hogy nem általános jelenséggel állunk szemben. A reformáció idején dívott cuius regio, eius religio (akié a terület, azé a vallás) elv sem felelt meg az emberi méltóságnak és a humanizmus szellemének. A fejedelmek a saját felekezetüket tették meg a tartományuk kötelező államvallásának.
Az újkori gyarmatosításból a "keresztény" országok is kivették részüket, beleértve az afrikai népek tömeges rabszolgaságba döntését és az amerikai őshonos kultúrák elpusztítását. A misszionáriusok között is csak néhány olasz jezsuita (Matteo Ricci és társai) voltak hajlandóak a japán, kínai és indiai kultúrától tanulni és azok értékeit a kereszténységbe beoltani, de Rómából az ő kezdeményezésüket letiltották.
Tragikus tény, hogy az egyetemes szabadság, egyenlőség, testvériség humanista eszméjét, amely végső fokon a keresztény hitből származik, a kereszténység ellen lázadó francia forradalom tette magáévá. A 19. században megjelentek az ateista humanisták, akik az emberi méltóság és szabadság állítása érdekében tagadták Isten létét, azt állítva, hogy a tudományos gondolkodás érdekében el kell vetni a vallás babonaságát (Comte); a képzeletbeli isten helyett az emberiséget kell isteníteni (Feuerbach); el kell szakítani a proletár forradalmat akadályozó istenhit béklyóit (Marx); meg kell ölni az Istent, hogy éljen az emberfölötti ember (Nietzsche).
A 19. században XVI. Gergely és IX. Pius pápák még hadakoztak a vallásszabadságot emberi jogként követelő felfogással, és még a 20. század első felében is a katolikus egyház zárt fellegvárnak tűnt, amely szigorú törvényekkel és eljárásokkal (tiltott könyvek jegyzéke, csak katolikusokat tömörítő mozgalmak kiépítése, a modern bölcselettel szembenálló újskolasztikus gondolatrendszer erőltetése, a katolicizmust államvallásnak elismerő közjogi helyzet ideálként való hangoztatása stb.) igyekezett rendben tartani híveinek sorát. Más vallásokkal szemben a hivatalos katolikus tanítás legfeljebb azok megtűrését (toleranciáját) ismerte el.
Az evangéliumok szövegét az egyház közössége hordozta az évszázadok alatt. Azok másolása és kommentálása a hívők körében történt. Nietzsche tömör valláskritikája úgy hangzott, hogy a keresztények nem eléggé megváltottak. Freud egyik tanulmányában így ír: a vallásos embereknek "mindig volt érzékük aziránt, hogy külsőségessé tegyék a vallás előírásait, ezáltal meghamisítva azok célját. S a papok, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy megőrizzék a vallási parancsok iránti engedelmességet, támogatták őket e téren." Nem vagyunk kitéve egy kollektív félreértésnek, netán félrevezetésnek, ha pusztán ezekre a tapasztalatokra hagyatkozunk?
A 20. század nagy szellemi földindulásai nem kerülték el a keresztény közösségeket sem. Sokak meggyőződésévé vált az egyszerű kijelentés, vagy inkább kifakadás: "Christo sì, Chiesa no!", azaz: "Krisztus igen, egyház nem!" Ad absurdum az a kérdés sem számít szentségtörésnek, hogy keresztény volt-e Jézus, illetve akart-e olyan szervezetet alapítani, mint a mai katolikus egyház.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése