Vallások teológiája (dióhéjban)

Ennek az irányzatnak a kezdetei kb. a 20. század közepéig nyúlnak vissza és nagy úttörői közé számítanak Y. Congar, J. Daniélou, Th. Ohm, König bíboros és mások. Szisztematikusabb formában Rahner iskolájának nyomán bontakozott ki. Újdonsága, hogy érdeklődése a konkrét vallások teológiai értékelésére irányul (nem csupán az egyén helyzetére), kutatva e szellemi irányzatok értelmét és helyüket Isten üdvtervében. Egyes megközelítések lényegi eltérést feltételeznek a kereszténység és más vallások között; mások elismerik őket Isten hiteles, üdvösségre vezető útjaiként, de csak Krisztus eljöveteléig. A kereszténység történelmi jelenség: nem létezett mindig, s ezért nem is lehetett mindig és mindenütt az emberek üdvözülésének az útja. Ha a múltba nézünk, embermilliókat látunk, akik Krisztus előtt éltek. Ha tekintetünket a jelenre fordítjuk, a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a világ össznépességén belül folyamatosan csökken a keresztények részaránya, egy Nagy Konstantin előtti, kb. 15%-os szint felé.

S mit mutat a jövő? Ázsia és Afrika nem-keresztény népei a jövőben létszámra messze túlhaladják majd Nyugatot, s a legcsekélyebb remény sincs arra nézve, hogy ezek az óriási embertömegek mind keresztény hitre térnének. Nem marad más számunkra, mint elismerni, hogy az üdvösség lehetőségének ott is adva kell lennie, ahol Krisztusról nem tudnak (legalább is explicite), s így nem is követhetik őt. Istennek tehát valamilyen módon jelen kell lennie közöttük is, és ez az ismeret nem csupán természetes tudás, hanem a kinyilatkoztatásnak (Isten önközlésének) a gyümölcse. Az üdvösség lehetősége mindenütt nyitva áll, ahol az emberek szabad elhatározásból a maguk embersége mellett vagy az ellen döntenek. Ha tehát feltételezzük az igaz vallásosság nyomait a kereszténységen kívül is, akkor azt is el kell ismernünk, hogy ennek a vallásosságnak az adott környezet hivatalos istentiszteleti formáiban kell realizálódnia, amelyben a konkrét személy él. A különféle vallásoknak tehát Isten üdvrendjében pozitív küldetésük van. A kereszténységnek a nem-keresztények közt folytatott missziói fáradozásai nem jártak nagy eredménnyel. Minden valószínűség szerint azzal kell tehát számolnunk, hogy ezek a vallások még sokáig megmaradnak az üdvösség legitim útjainak mindama milliók számára, akik azt bennük fogják keresni.

A vallás kizárólagosságának elve és gyakorlata a zsidóságtól ered. A kereszténység ebben követte a gyökereit. Ahogy a hívő zsidó a zsidók Istenének egyetlen igazságát a pogány bálványimádás tudatlanságával, hazugságával és förtelmével állította szembe, úgy állította szembe a megtért keresztény is a maga igaságát a neki hirdetett igazságot el nem fogadó, az attól elforduló, s ezzel Isten kegyelmét végleg elveszítő zsidó vallással szembe. Bár minden monoteista vallás elkötelezett híve a saját vallását tartja igaznak, van rá remény, hogy mégsem a kizárás viszonya, hanem a kíváncsiság és megértés fogja őket jellemezni; mint ahogy a zsidó, keresztény és muszlim gondolkodók krémjének párbeszédét a 12-13. században meghatározta. (Maimonidész, Al-Farabi és Aquinói Tamás számára még létezett egy nyelv, melyet mindannyian megértettek és beszéltek. Az igazság keresése kötötte össze őket, tehát a közös kérdések, nem pedig a közös válaszok.)

A monoteista vallások - beleértve a nem fundamentalista iszlámot is - kezdik felfedezni azt, ami bennük közös. Közös bajban vannak. Hasonló hatalomvesztést szenvednek el, és hasonló pozíciót képesek a modern világban betölteni. Miután már egyik vallás sem rendelkezik totális hatalommal az emberi elme felett, önazonosságuknak is át kell alakulnia: detotalizálniuk kell azt. Az uralkodó világszemlélet szerepéből való kiszorításuk új közösségi tudatot teremt. "Mi vagyunk az igazi vallás, itt az igazság - a többi mind hazugság vagy tévedés." Így határozták meg egymást keresztények és zsidók évezredeken, és a keresztény felekezetekhez tartozó hívők egymás ellenében sok-sok évszázadon keresztül. Úgy tűnik azonban, hogy a mai körülmények között az abszolút igazság ilyen egyetemes vallási önmeghatározása alól kicsúszott a történelmi talaj. Az ökumenikus eszme és gyakorlat nem relativizálja, hanem detotalizálja a monoteista vallások igazságfogalmát. A kinyilatkoztatott igazság abszolút, s mint ilyen érinthetetlen. Ugyanakkor a kereszténység indulásakor a sokféleséggel kezdte, mely nyomokban sem emlékeztet arra a katolikus egyházra, mely az igazság megtestesítőjének tekinti magát, s a többieket eretneknek titulálva kizárja és üldözi. A reformációtól kezdve azonban a pluralizálódás folyamata feltartóztathatatlan volt. Sokféleképpen lehet valaki keresztény. Mindazonáltal a vallás igazságának detotalizációja megőrzi a kinyilatkoztatott igazság fogalmát. A kérügma abszolút: nem lehet keresztény az, aki számára Jézus nem a Krisztus (a Messiás), és nem hisz feltámadásában. Így az igazság detotalizálása annak hierarchizálásához (rétegződéséhez) is vezet. Van, ami identitásképző marad, s ugyanakkor van, ami nem szükségszerű önazonosságunk megtalálásához.

Az ökumenizmus nem passzív tolerancia, hanem aktív, nemcsak megtűri a másik vallást, hanem keresi azt is, ami őket összefűzi. Egy új hellenizmus felé tartunk? A körülmények ezt sugallják. A vallásos identitásképzés - legalábbis a vallások nem fundamentalista értelmezése esetében - megszűnik abszolút lenni, azaz az egyik vallás nem a másik ellenében, s különösen nem a másik diabolizálásával határozza meg önmagát. A hellenizmus idején, a politeista vallások legszélesebb elterjedése korszakában, nem létezett egy különálló szellemi entitás, melyet ma vallásnak neveznénk. A vallás nem az egyetemes kultúra, hanem egy egyetemes kultúra egyik aspektusa volt (mint ilyen alakítható és helyettesíthető). A zsidóság azonban "feltalálta" a vallást, mely mint szellemi alakzat, különáll a kultúra egészétől. Felfedezte azt, amit Hegel később abszolút szellemnek nevezett.

A modern világban nem lehet a vallást a kultúrába középkori módon reintegrálni. A modernség kultúrája lényegében agnosztikus, azaz a vallások iránti közömbösség jellemzi. A szekularizáció alapdilemmája, hogy milyen legyen a vallás és a kultúra viszonya. Amennyiben a vallás és a kultúra azonosságra törekszik, akkor veszélyessé - a vallások nacionalistává - válnak, ezt láttuk például Lengyelországban, és ez történt Írországban is. A világnézeti semlegesség hívei azt gondolják, hogy a vallás fennállhat kultúra nélkül is; a radikális hívők csoportja pedig azon a véleményen van, hogy nem kell törődniük a kultúrával, csak Isten igéjére van szükségük. A két véglet közötti pozíció lenne inkább kívánatos: amikor a vallás nem akarja mintegy "felülről" dominálni a kultúrát (nem akarja tekintélyi alapon eldönteni, hogy mi megengedett és mi nem a művészetekben, tömegkommunikációban, stb.). Pozitívan megfogalmazva: a vallás ebben a kulturális sokféleségben, "túlkínálatban" megbízható talajt adhat a lábunk alá, ahonnan képesek vagyunk tájékozódni, és meghatározni a magunk helyét a világban, "…hogy valahol otthon legyünk benne." (Tamási Áron)

Bár az emberiség történetében vallás kultúra nélkül gyakorlatilag sohasem létezett, mégis közkeletű az a vélekedés, hogy a vallás a modern világ reprodukciójának nem szükséges feltétele. A népszerű anekdota szerint Laplace Napóleon kérdésére, miszerint: "A bolygók mozgási törvényeit bemutató elméletében hol van Isten?" - így válaszolt: "Felség! Erre a hipotézisre [t.i. Istenre] nincs szükségem." Newton még nem tudta úgy leírni a rendszerét, hogy ne vonja bele valahol a Teremtőt is. Nietzsche szavaival élve - a zsidó/keresztény/muszlim Isten nem úgy halt meg, mint a görög istenek. Az a körülmény, hogy a monoteista vallások viszonylag izolálódtak a kultúrától, lehetővé teszi számukra, hogy túléljék kultúráik radikális változásait is. Már a biológiai túlélésünket veszélyezteti, ha nem sikerül kialakítani egy közös világ-ethoszt. Maradandó értékeink minimumának elismerése a dialógus záloga, mely a teljes élet továbbörökítéséhez adhat számunkra belső tartást, konszenzus alapján kötelező normákat.

(Többen úgy gondolják, hogy az ázsiai vallások többsége szintén egyre inkább izolálódni fog a világi és szekularizálódó modern kultúrától. Minden valószínűség szerint ki fogják termelni saját vallásaik egyistenhívő változatát.)